Övé a legnagyobb kitüntetés

Negyvenhét éve él külföldön, Svédországban, de mint mondja, a mai napig nem bánta meg a döntését. Azért ment el, mert nem lehetett tudni, mi lesz itthon, hogy alakul az élet. Svédországot pedig azért választotta, mert a felesége apja már ott élt, és ismerte a körülményeket.

Svédországban is bajnokokat nevelt

Azóta ugyanazon a helyen dolgozik, pedig szerződése sosem volt, ma sincs. Ennek ellenére mindent megkapott, amire a munkájában és az életben szüksége volt. Ráadásul ezt vívómesteri diploma nélkül érte el, ugyanis az okmányt Magyarországon nem adták ki. Amikor mégis kiadták, már nem volt rá szüksége. Az eredményei önmagukért beszéltek. Mint mondja, ha mindkét fél megtartja a szavát, az ígéretét, nem kell a papír. Rerrich Béla tanítványa volt az olimpiai és világbajnoki címet nyerő svéd férfi párbajtőr-válogatott, Björn Ferm, az 1968-as olimpia öttusabajnoka, aki Balczó András előtt kilenc ponttal szerezte meg az aranyérmet, és ő volt a mestere a négyszeres egyéni világbajnok dán öttusázónak, Eva Fjellerupnak.
- Egykori tanítványaival milyen a viszonya, hogy emlékszik rájuk?
- Fjellerup dán volt, de megtanult svédül. Már két gyermeke van, jó a kapcsolat köztünk, mint ahogy minden tanítványommal jó. Pestről is írtam neki képeslapot. Ferm tizenhat éves korában odajött hozzám, hogy "ha megtanít vívni, megnyerem az olimpiát". Meg is nyerte! Balczó is gratulált neki. ---- - A svéd férfi párbajtőrcsapat egykor a csúcson volt, olimpiát is nyert. Ma milyen a svéd vívás?
- Most nem olyan jó, de azért dolgozunk, hogy az legyen. Amikor nyolcvanéves lettem, bejelentettem, hogy a válogatottal már nem dolgozom, csak fiatalokkal. Ôk jönnek is szép számmal, a terembe négyszázhárom vívó jár le, és kineveltem három vívómestert, közülük az egyik magyar, Makkai Iván. Reggel héttől este kilencig dolgozunk, természetesen én is ott vagyok, mert nem szabad abbahagyni. Egy nyolcvanhét éves ember már ne utazzon az olimpiára, de azért dolgozni még tud. Reggel ötkor kelek, héttől tízig a vívóteremben vagyok, majd otthon megebédelek és lefekszem egy órácskára. Háromtól egészen estig megint a vívóteremben vagyok. Addig kell csinálni, amíg szeretem. Az utazásokat viszont már nem vállalom. Régen tizenhat-húsz versenyre is elutaztam egy évben, ma már elég négy, és az se legyen hosszú repülőút. Igaza van az orvosomnak, nem vagyok már fiatal.
Ez az, amit senki sem hisz el, mert jó néhány esztendőt letagadhatna a korából. Fáradhatatlanul jön-megy, szellemileg is friss, bármiről el lehet vele beszélgetni, az építészettől (édesapja tervezte a szegedi Dóm teret) a nyelvekig. Apropó, nyelvek. Gond nélkül vált svédről angolra, magyarról olaszra. Mint mondja, hat nyelvet - magyar, svéd, norvég, olasz, francia, német - beszél jól és "vénségére oroszul kezdett tanulni".
- Lépten-nyomon azt tapasztaltam, hogy régi társaival ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyták. A mai magyar sportot és sportolókat mennyire ismeri?
- A Nemzeti Sport a mai napig jár nekem, és abból tudom követni nemcsak a magyar sportot, hanem a világ sportját. A lap modern lett, megváltozott a politikája, örömmel veszem kézbe.
- Hogy tetszett Tata, az edzőtábor?
- Már nem ismertem meg. Teljesen másként néz ki, mint amikor én otthagytam.
- Szeretett ott lenni?
- Az edzőtábor nem szeretet kérdése. Nagyon jó hely a versenyzők felkészülésére. Csak hálával és szeretettel tudok viszszagondolni arra, ahogy a magyarok a sportot kezelték. Sajnos a mai sport már más, mint régen. Megjelent a dopping, és ez a sport halálát okozza majd.
Beszélgetésünk közben gyülekeznek az egykori társak, ugyanis ötven barátot hívott meg a szállodába egy kávézás melletti beszélgetésre.
- Mivel mindenkit nem tudok meglátogatni ilyen rövid idő alatt, inkább én hívok meg mindenkit egy helyre - magyarázza, és a hajdani élmények felelevenítése, a fotók nézegetése közben megelevenedik a múlt.

A születésnapján a svéd király is gratulált

- Béla bácsi, hogyan lett Póci a neve?
- Kövér kisgyerek voltam, és édesanyám nevezett Pocoknak. Ebből lett a Póci, ami azóta rajtam maradt, bár utána sosem volt gondom a súlyommal. Vallom, egy sportember ne legyen kövér!
Amerre jár, tisztelet és szeretet övezi. Nyolcvanadik születésnapján a stockholmi olimpiai stadionban több mint négyszáz meghívott - olasz, dán, magyar, holland, finn, német vendégek - ünnepelte, a király pedig kitüntette. Elmondása szerint a díjak sosem érdekelték. Ha kapott valamit, elküldte a magyar sportmúzeumnak.
"Nekem a legnagyobb kitüntetés az, hogy megmaradtam a magyar sport tagjának" - teszi hozzá búcsúzóul. ---- "Az augusztus elsejei tatai olimpiai csapatgyűlésre a MOB nemcsak az athéni résztvevőket, hanem a régi olimpikonokat is meghívta, ezért jöttem haza ebben a szokatlan időpontban. Nagyon szép ötletnek tartom a MOB meghívását. A Budapesten töltött napok alatt találkoztam az egykori barátokkal, Szepesi Gyuri pedig, aki a világ legjobb tudósítója volt, műsort készített velem. Tudja, Szepesi volt az, aki a mexikói olimpián odahívott magához, pedig akkoriban én lelépő magyarnak számítottam, és a rádión keresztül üzente Leányfalun élő édesanyámnak, hogy itt a fia és nemsokára beszélhet vele."


Egyetlen vívókesztyűvel

"Vívóként többször jártam a svédeknél, tudtam, mire számíthatok. Olyan hely, ahol az emberek tisztességesen dolgoznak és befogadják a bevándorlót, ha az rendesen dolgozik. Egyetlen batyuval érkeztem Ausztráliából ötvenhét elején. Stockholmban működött egy nagy klub, a Djurgarden, amelyik olyan, mint itthon a Fradi vagy az Újpest. Ez a legnagyobb svéd egyesület, huszonkét szakosztálya van, de akkoriban vívói nem voltak. Egyetlen vívókesztyűvel indítottam el a sportágat, ugyanis csak a kesztyűm volt nálam, minden holmim Ausztráliában maradt."