Lóvá téve - Gallov Rezső jegyzete

Mielőtt megérdemelt és súlyos szemrehányással illetném az embert, merthogy gyakran és szemérmetlenül visszaél jóravaló állatainak természetükből fakadó becsületességével, elöljáróban okvetlenül említenem illik, hogy a lovak, példának okáért, igen előkelő olimpiai hagyományokkal büszkélkednek, akár az ókori, akár az újkori játékok történetét idézzük fel. Iliászában Homérosz mesterien írja le a kocsiversenyeket, és Euszebiosz listájából - a győzteseket örökítette meg az utókornak - pontosan tudjuk, hogy az időszámításunk előtt 648-ban tartott játékok során iktattak a programba első alkalommal lóversenyt: a versenyzők szőrén ülték meg az állatokat, s a krannóni Kraukszidasz nyerte meg a számot. Utólag nehezményezem azért, hogy a győztes versenytársának nevét a jeles ókori író nem jegyezte le, mert ennyit minimum megérdemelt volna a derék négylábú. Ezen nem tudunk már segíteni, azt viszont elégedettséggel konstatálhatjuk, hogy az újkori ötkarikás játékok esetében ilyen mulasztást nem kell pótolni. Igaz, 1896-ban Athénban még csak férfiak vehettek részt - sem hölgyek, sem lovak nem állhattak rajthoz -, de Párizsban mindkét tekintetben változás történt 1900-ban. Annak ellenére is, hogy Coubertin báró, az "olimpiai atya" a hölgyek részvétele ellen ágált. A lovakat nem bánta. Érdekesek lehettek az azóta ugyan már megszűnt versenyszámok: a lovas magas-, illetve távolugrás, a postakocsiverseny négyes fogatokkal, de tény, hogy a maihoz leginkább hasonló programot először a svédek rendeztek Stockholmban 1912-ben. Azóta a lovak folyamatosan megjelentek a négyévenkénti nyári játékokon, fontos, látványos, mondhatni, megkülönböztetett szerepet játszanak a világeseményen. A jószágok olimpiai történetében 1964 különleges évszámot jelöl, amikor egy nagyszerű példányuk nemzeti hőssé magasztosult. Tokióban a franciák küldöttsége nem brillírozott, az éremtáblázaton végül a 21. helyen végzett, egy arannyal, nyolc ezüsttel és hat bronzzal. Az egyedüli aranyérmüket, a gloire-t és a becsületet megmentő, Lutteur névre hallgató táltos nyerte díjugratásban, akinek a jóvoltából a dobogó legfelső fokára Pierre Jacques d’Oriola léphetett (jegyezzük meg a történeti hűség kedvéért, hogy már 1952-ben Helsinkiben Ali Baba nyergében is diadalt aratott). Párizs öröm- és hálakönnyek között ünnepelte, ajnározta a csodamént, és élete végéig extraminőségű zabot ropogtathatott. Az olimpikon lovaknak nincs nemzetközi szövetségük, s nem is beszélnek, mint Lafontaine vagy Ezópus meséiben oly természetszerűen teszik. Ha tehetnék, s ezt - részemről legalábbis, aki tud a lovak nyelvén, hiszen lóvontató, kenderáztató csillésként tengettem érettségi után életemet egy ideig - egyáltalában nem nehéz elképzelni, bizonyára közös felháborodásuknak adnának hangot, dühödten horkantanának, fújtatnának, vadul felnyerítenének, egyikük-másikuk akár megvető szellentéssel illetné gazdáit, lesújtó véleményének nyomatékot adva, sőt legszívesebben alighanem jól bele is rúgnának az őket vétségbe sodró (gaz)emberekbe. A felháborodásuk megalapozott. A Nemzetközi Lovasszövetség az athéni játékokon, mi is megírtuk a napokban, negyven lovon végzett doppingellenőrző vizsgálatot. Nem kellett vizeletmintát adniuk, vérüket vették - kérdezés nélkül. Lebukott a díjugrató aranyérmes, az ír Cian O’Connor Waterford Crystal nevű lova, a csapatban aranyérmes német gárdából Ludger Beerbaum Goldfevernek keresztelt kancája, lovastusában honfitársának, Bettina Hoynak a lova, Ringwood Cockatoo s negyedikként az osztrák Harald Riedl - ő is a "militaryban" indult - Foxyja. A lovasok hitetlenkednek és tagadnak, tűkön ülve várják a mindent eldöntő B-minta vizsgálatának eredményét. Az állatorvosok közül az egyik - Waterford Crystalé -, James Sheeran beismerte, hogy négy héttel Athén előtt egy kisebb sérülés kezelése érdekében nyugtatót használt, amelynek a nyomai azonban normális körülmények között 10-14 nap alatt eltűnnek a versenyző ló szervezetéből. A többiek fogadkoznak, hitetlenkednek, mellébeszélnek. Ezt - lovak nélkül - ugye, mi is ismerjük… A négylábú versenyzők (nyilván sértődötten) hallgatnak. Ôk, szükségtelen mondani, csikókoruktól a fair play elkötelezett hívei, szeretnek sportolni, még inkább győzni - de nem mindenáron, persze -, örök emlék számukra az olimpia, s borzasztóan sajnálják, egyben megvetik az embereket, akik megkérdőjelezhetetlen állati becsületükbe gázoltak. Mindezek után sincs persze szándékukban tagadni a szólást, amely szerint hiába van négy lába, a ló is megbotlik, de figyelmeztetően hozzáhorkantják - pláne, ha az emberek gáncsolják a derék négylábúakat.