Az amerikai mánia

Nem tudom, vajon a jordániai terrorista el-Zarkavinak van-e tudomása arról, mire készül az Egyesült Államok február 6-án. Tudja vagy sem, alighanem lényegtelen, enélkül is igyekszik rendszeres kivégzésekkel, önkéntesei öngyilkos bombamerényleteivel állandó félelemben, bizonytalanságban és teljes riadókészültségben tartani az Irakban állomásozó jenkiket. Tábornoktól közlegényig pedig ezen a jeles napon a pokolba kívánja minden tengerentúli a riadókat, járőrözést és mindennemű egyéb katonai vállalkozást. Mindenki nyugalomra, illetve arra a lehetőségre vágyik, hogy ott ülhessen a tévé képernyője előtt, és végignézhesse az év csúcseseményét, a XXXIX Super Bowlt, az NFL döntőjét, a New England Patriots-Philadelphia Eagles csatát. Szeretném érzékeltetni, hogy a fentiekben nincs túlzás, s mindjárt azt a meggyőződésemet is nyomatékosítom, hogy Észak-Amerikát igazán sem megérteni, sem jellemzően leírni nem lehet a nemzet mániája, a futball nélkül, amely legfeljebb eredetét tekintve rokon a rögbivel, de attól mégis merőben eltérő, korszerű, hallatlanul sokoldalú igényeket támasztó játék. Esetenként, számunkra legalábbis, mértéktelenül agresszív, sőt brutális, modern formában életben tartva a vadnyugat, a végek sporttörténetének kegyetlen hagyományait. Ottani kóborlásaim során volt szerencsém Dallasban találkozni Frank Gifforddal, az ABC tévétársaság riporterével, aki maga is remek játékos volt fiatalkorában, tehát saját tapasztalatai alapján véleményezte sportját: "Olyan, mint a nukleáris háború… Nincsenek győztesek, csak túlélők." S ha már itt tartunk, hadd emlékeztessek: az idén éppen száz éve, hogy magának az Egyesült Államok elnökének, Theodore Rooseveltnek kellett szigorú szabályreformokat követelnie, mert az 1905-ös idényben 18 haláleset és több száz súlyos sérülés történt az egyetemi futballpályákon. Nem véletlen, hogy a XXI. század gladiátorai a tetőtől talpig használt védőeszközöktől oly’ látványosan harciasnak tűnnek, s hogy legalább tíz bíró igyekszik kordában tartani a játékot, beleértve a vitás esetekben a televíziós visszajátszásokra specializáltakat is. A győzelem értéke mindenek feletti. Vince Lombardi, az első két Super Bowlt nyerő Green Bay Packers edzője, a diadal mindenhatóságának legendás apostola vallotta: "Számomra a győzelem nemhogy minden - kizárólag az fogadható el. Ahhoz, hogy futballozz - a tűz égjen benned! Márpedig ezt semmi sem táplálja jobban, mint a gyűlölet…" Edzőnemzedékek nőttek fel Lombardi mester nem éppen olimpiai szellemű parancsolatain, s utóda, Jim Ringo még markánsabban fogalmazott: "A másik oldalon megsemmisítendő ellenségeket kell látnod!" A kilencvenes évek egyik átlagos szezonjának végén a játékosállomány (mintegy 1500 futballista) huszonöt százaléka szerepelt sérültlistán. A torontói Globe and Mail számításai szerint az Egyesült Államokban évente megközelítőleg ötvenezer térdoperációt hajtanak végre a tojáslabdás futball miatt. A sportág sokmillió híve valósággal megszállott, zsúfoltak a stadionok, egy-egy rangadóra az egész ország a tévékészülékek elé telepszik. És akkor más nem létezik. A reklámértéket hűen tükrözi, hogy a Super Bowl-közvetítés során egy-egy 15 másodperces hirdetés ára eléri az egymillió dollárt. A liga hajdani főfelügyelője, Pete Rozelle - a zseniális kombinátor, aki ügyes fogásaival valóságos nemzeti mániává fejlesztette a sportágat - 1996-ban, gyógyíthatatlan betegségben hunyt el. A halála előtt adott utolsó interjújában egyetlen dolgot sajnált: 1963-ban, John Kennedy elnök meggyilkolását követően gyászba borult az ország, bezártak a szórakozóhelyek, szüneteltek a bajnokságok, kivéve az amerikai futballt - Rozelle utasítására. De történhetett bármi. A hetvenes években javában zajlott az arab-izraeli háború. Az amerikaiak állítólag mindkét oldalnak előre jelezték: Super Bowl van, nem érnek rá, azon a napon tartózkodjanak a felek mindennemű fontosabb hadmozdulattól. Egy másik évben ellátogathatott Amerikába a pápa - II. János Pál -, ám a Super Bowl műsorán őszentsége miséje sem változtathatott. n A különleges játék a televízió jóvoltából hódít a világon. Bajnokság bevezetésével hosszabb ideje próbálkoznak Európában - átütő siker nélkül. Mert nézni élvezet, játszani fájdalmas. Hazánkban is tapasztalunk időnként lelkes kezdeményezéseket, s a várva várt csúcstalálkozót is láthatjuk a képernyőn. Afrikában, Ázsiában egyáltalában nem ismerik, kultusza tipikusan amerikai jelenség. A sportág mindenképpen ritka csemege, amelyet az amerikaiakon kívül kissé idegenkedve figyel a világ. Úgy vélem, még hosszabb ideig maradunk is ennyiben - a tisztes távolságból megnyilvánuló rokonszenvnél.