Eljegyzés a katalán szentélyben

"…úgy döntök, hogy felmegyek a Barca Tv-hez (a stadionban van a stúdiója), mert a Kocsis- és Czibor könyvem, egy-két személyes dolgom még mindig ott van (a rendező srác, David most szkennelgeti a kisfilmhez). Bemegyek a 104-es kapun. Sehol senki, az egész alsó rész üres. Nagy nehezen találok egy srácot, kérdezem, hogy David merre van, de mondja, hogy ma nem dolgozik. Oké! Megyek visszafelé, egy picit másik úton. És akkor, nem viccelek, meglátom, hogy telefonnal a fülén Ronaldinho baktat előttem négy lépéssel! »Ronnie! Ronnie!« - szólok utána, de nem figyel rám - szeretném azt hinni, hogy nem hallotta… Megyek utána, és ez a hiba, ugyanis Ronaldinho a csapatbuszhoz megy, a busznál meg ugye ott a nagy tömeg, meg a biztonságiak, akik szépen meg is kérnek, hogy menjek a többiek közé. Ha bennmaradok sunyiban, akkor minden játékos mellettem jött volna el. Egy pillanatig sem maradok ott, rohanok vissza a stadion belsejébe. A játékoskijárótól vagyok 15 méterre, mikor Marquez megy el mellettem. Helyben vagyunk - gondolom… A folyosón őrök, s mondom nekik, nyugi, soci vagyok (soci, azaz klubtag - a szerk.), de ettől nem dobnak hátast: ki akarnak küldeni. Kérdezem, hogy miért, és mondom nekik, hogy évi nem kevés pénzt fizetek azért, hogy klubtag legyek, ráadásul semmi sem tiltja, hogy itt álljak fényképezőgéppel a kezemben. Fenyegetőznek, hogy hívják a főnöküket, de tudom, hogy igazam van, és ezt ők is belátják... És akkor megjelenik Eto’o! Mondom neki, hogy »Hola, Samuel! Puedo sacar una foto contigo?«, azaz szevasz, készíthetek veled egy fotót? Mondja, hogy persze. Lépek be a korlát mögé, de a biztonsági őr nem enged. Erre Eto`o lehajol , és ő mászik ki! Nyújtom a gépem a biztonságinak, hogy csináljon fotót, de azt mondja, hogy nem lehet. Erre megoldjuk a »fekete komámmal« a dolgot, beállunk úgy, hogy magam csinálok képet kettőnkről. Pacsizunk, sok sikert kívánok, megkérdezem: nyerünk-e? Igen! - vágja rá Eto’o, és lelép. Aztán jön megint Marquez. Vele ugyanaz a sztori: lehajol, kimászik, pózolunk, fotó, pacsi, csá. Majd érkezik Puyol. LiveStrong karkötő a kezén, nagy haj a fején. Elmondom neki, hogy ki vagyok, hogy már találkoztunk Magyarországon, onnan jöttem, és ekkor azt mondja: »Ja, igen! Hallottam már rólad!« (Tudta, hogy ki vagyok! Emlékezett a Mundo-s cikkre is! )..." A fenti élménybeszámoló az internetről származik, a "Norbipapa" nicknevű fiatalember jegyzi. A fenti írás csak egy a sok közül: "Norbipapa" az ősz elején naponta írta meg, mi történik vele Barcelonában, éppen melyik játékossal találkozott, kit látogatott meg. Fél évig volt Spanyolországban, elképesztő dolgokról mesélt. Találkozásunkkor azt kaptam, amire számítottam: Barcelona-címeres dzseki, határozottság ("Ne itt beszélgessünk, itt még parkolni sem lehet!"), jókedv s megannyi sztori. Szőke Péter, merthogy így anyakönyvezték "Norbipapát", 1994-ben gimnazista osztályával járt kint először Barcelonában, és ugyan mindig is imádta a futballt, ekkor végérvényesen, visszavonhatatlanul beleszeretett a Barcelona csapatába. Azóta nyolcszor járt arrafelé, mégis tavaly jutott el először meccsre. Na, de az olyan emlékezetes lett… emlékezetes még akkor is, ha kedvencei hazai pályán 2-1-re kikaptak az ősi rivális Real Madridtól. "Norbipapa" a találkozó szünetében kérte meg a menyaszszonya kezét, a környékbeli székeken ülő szurkolók tapsvihara kíséretében húzta fel Melinda ujjára az eljegyzési gyűrűt.A fiatalember elhatározta, hogy a gimnáziumban tanult spanyol nyelvtudását tökéletesítendő fél évre kiköltözik egy magyar családhoz. Kiment, és elkezdődtek életre szóló élményei. Két hónap ottlét után felhívta a Barca sajtófőnökét, hogy Puyollal és Sandro Rosellal kíván beszélni. Sokszori kísérlet után elérte célját, sőt, időközben a Barca TV elkezdett forgatni Péterrel egy külföldi Barca-drukkerekről szóló harmincperces kisfilmet, amely karácsonykor került adásba. Péter Barcelonában felkereste a Kocsis- és Czibor-családot, interjúkat készített a rokonokkal, és személyesen lerótta kegyeletét a nagyszerű futballisták sírjánál is.Az egyik nap, amikor a Barca edzése után a játékosokra várt, összefutott egy ismerős újságíróval, aki éppen Xavival akart cikkhez anyagot felvenni annak helikopter-kirándulása előtt. Elkísérte őket, és beszélgettek egy jót. Mint büszke katalánok, Edu és Xavi egymás közt anyanyelvükön diskuráltak Péter jelenlétében is, de Xavi megjegyezte: "…Péter a katalánt nem érti, inkább beszéljünk spanyolul". Ám ez mind semmi ahhoz képest, hogy Szőke Péter látogatást tett a háromezres lélekszámú La Pobla de Segur városában, a Puyol- famíliánál. Megszerezte Puyol gyerekkori klubja elnökének telefonszámát, felkereste, elújságolta, mi járatban van, és az első átbeszélgetett óra után az elnök még azt is felajánlotta neki, hogy ne motelban, hanem családjánál töltse a következő éjszakákat. Péter összebarátkozott Puyol gyerekkori barátjával, Javi Perezzel is, akivel napokat beszélgetett át kettejük viszonyáról, megtudta, hogy Puyol imádja a mobiltelefonokat, sűrűn cserélgeti azokat, és a régieket mindig Javinak adja, meg hogy Puyol anno csak azért bukott meg a suliban, hogy egy osztályba járhasson Javival. Amikor először találkoztam vele, megkérdezte, mikről szoktam írni. Mondom: magyar futballról. "Jó lehet… - válaszolta. - Bár amikor gyerek voltam, Szegedről feljártunk a válogatott meccseire. Ma már… Miért mennék? Hogy boszszantsam magam?! De elhiheted, ha itt normális futball lenne, mit se érdekelne engem a Barcelona…"