Michael Owen

Michael Owen, 2001 aranylabdása nagyon sajátos karriert futott be: húszéves korára már rég legendává vált Angliában, de az ázsiai világbajnokság óta nem igazán találja egykori csúcsformáját, bár gólerősségére érdekes módon ennek ellenére sem lehet különösebb panasz. A háromoroszlánosok első számú gólvágója azért hagyta el szeretett klubját, hogy BL-aranyat nyerjen a Reallal, de a sors nagyon csúnyán megbüntette őt hűtlenségéért: a Liverpool az élen végzett a Bajnokok Ligájában, az egykori aranyifjú pedig főleg a kispadot koptatta Madridban…

2004 nyarán alig találtunk szavakat leírni a Liverpool mormogós edzőjének, Houllier-nek örömét, amikor ugyanazt az Owent látta viszont, aki a korábbi szezonok során elkápráztatta őt magát és Európát. Aki hosszú kihagyás után visszatérve oroszlánrészt vállalt a "vörösök" emlékezetes, öttrófeás meneteléséből, s ennek elismeréseképpen 2001-ben megkapta a France Football Aranylabdáját. „Másfél esztendővel ezelőtt sokan lemondtak róla, majd év végén a földrész legjobb játékosának választották. Az utóbbi időben nem ő volt a legvidámabb az edzéseken, de összességében nem láttam annak jeleit, hogy megviselné a jelenlegi szituáció” - méltatta a csatár mentális tartását a francia szakember. Mellesleg, ha már itt tartunk, nem csak ő figyelt fel erre: 1998-ban, tehát mindössze 19 éves korában a tekintélyes BBC "az év sportszemélyiségének" választotta Owent - ezt a díjat nem adják mindenféle nyűgös botránysztárnak! Owen gyermekkorát Wales-ben töltötte, s otthol, Hawardenben kezdett el futballozni a helyi középiskola csapatában – olyan eredményességgel, hogy a Walesi labdarúgó-szövetség is meghívót postázott számára. Azonban édesapja, Terry Owen vezetésével - aki egykoron az Everton profi labdarúgója volt - a família úgy döntött, hogy köszönik szépen, de inkább a háromoroszlános mezt választják. Egyébként az aprócska támadó főleg gyorsaságával és bátorságával tűnt ki – édesanyja anno jónak számító futó volt, kicsinye 13 évesen ennek köszönhetően 11.5 alatt futotta a százat! A Manchester United-rajongó kis Michael időközben a Deeside iskolacsapatában 97 hálózörgetéssel megdöntötte a gólcsúcsot, amit egy bizonyos Ian Rush tartott azidáig 72-vel. 1990-ben a Liverpool utánpótlás-akadémiájára került, ahol rengeteg sikert él el a klubbal s több gólrekordot is megdöntött az aprócska legényke, ráadásul úgy, hogy folyamatosan nála idősebbek között játszott!

Egyébként két esztendőt az FA híres iskolájában, a lilleshalli aranybányán is lehúzott, többek között Wes Brownnal, későbbi válogatott társával egyetemben. Hazája közvéleménye akkor figyelt fel rá, amikor 1996-ban megnyerte a Poollal az ifik FA-kupáját a Rio Ferdinand-Frank Lampard-vezette WHU ellenében. A szakírók a legnagyobb angol tehetségnek kiáltották ki, különösebb kockázat nélkül, s 1997-ben elégedetten nyugtázhatták, hogy a Wimbledon elleni debütálása alkalmával rögtön gólt szerzett, s ezzel szokása szerint rekordot döntött, minden idők legfiatalabb gólszerzőjéét. Kevesen csodálkoztak hát azon, hogy Chile elleni fellépésével 1998 februárjában ő lett az évszázad legfiatalabb angol válogatott futballistája (18 évesen és két hónaposan). Ha addig nem tette volna, a nyári világbajnokság során az egész világ megtanulta a nevét, hiszen az argentinoknak lőtt csodálatos gólja az egész torna egyik legszebb momentuma volt, s később az Évszázad góljának választottak meg Angliában! Pedig vigyázhattak volna rá, elvégre a Premiershipben két idény alatt 44-szer rezgette meg az ellen hálóit. Hasonlóan emlékezetes dolgot művelt a németek elleni vb-selejtezőn, háromszor köszönt be ugyanis az ősi ellenfélnek, s ezzel mindjárt Sir Geoff Hurst nyomdokaiba lépett (aki az 1966-os vb-döntőn cselekedett így, igaz, a legenda százhúsz perc alatt érte el a triplát). A következő mérföldkőnek azt tekinthetjük, hogy a "háromoroszlános" tizenegy néhány 2003-as összecsapásán - Gary Neville és David Beckham együttes távollétében - ő viselhette a csapatkapitányi karszalagot, dacára poétikusan ifjú korának.

Teljesítményével kimondva-kimondatlanul azt is bizonyította, hogy nem volt méltatlan e pozícióra. Élete legjobb formájában vita nélkül 2001-ben volt, amikor is a Liverpoollal egy szezonban öt különböző kupát nyert meg, a támadó valósággal ontotta a gólokat a bajnokságban és Európában is – decemberben meg is kapta az Aranylabdát a spanyol Raúl és a német Kahn előtt. A kiváló kezdés után a gyakori és nem is olyan kis sérülések, sajnos, megtették hatásukat: Michael Owen egyre többször hiányzott a csapatból, de amikor ott volt, akkor sem tudott mindig úgy segíteni Gerard Houllier együttesén, mint azt a liverpooli szurkolók elvárták. Ennek oka többek között abban volt, hogy a Liverpool támadójátéka majdhogynem teljesen az ő játékára épült, nemegyszer két védő próbálta meg kikapcsolni őt az akciókból. A kis liverpooli zseni 2003-as, jónak mondható teljesítményét valóságos feltámadásként ünnepelték az Anfield Roadon, és meg is volt rá az okuk. A számára legfeljebb közepesen sikerült világbajnokság után - a válogatott nyolc közé jutása nem rossz eredmény, de saját két gólja kevésnek tűnik -, nemigen talált magára. Hosszú hetekig nem edzhetett egy sérülés miatt, aztán sokáig csak keresgélte a ritmust. Volt, hogy sorsdöntő szituációban tizenegyest hibázott egy bajnokin, de egyébként sem jöttek a gólok. Keveset kellett várni a kritikára, a lesajnálásra, némelyek egyenesen arról kezdtek beszélni, hogy 23 éves korára kiégett, sőt felröppent a hír, hogy Gérard Houllier bizalma is megingott benne. A mester azonban bőszülten cáfolta a pletykákat, s minden adandó alkalommal világossá tette, hogy ha a kispadra ülteti kedvencét, azt azért teszi, hogy végleg kiheverhesse sérülését - ami meg az eladását illeti, arról beszélni sem hajlandó...

Bár Owen is folyamatosan az nyilatkozta, hogy imádja a Liverpoolt, 2004 tavaszán már valóságos ultimátumot intézett a klub vezetőségéhez: ha nem jut a csapat a Bajnokok Ligájába, akkor ő mindenképpen távozik. Kérőkből nem is lett volna hiány, elég, ha azt megemlítjük, hogy a spanyol sztárgárda, a Real Madrid is őt képzelte el a támadósorában. S Perez álmai valóra is váltak: Eto'o eladásával villámgyorsan megteremtették megvételének anyagi feltételeit, s a liverpooliak is örömmel adták el őt potom 12 millió euróért, hiszen 2005 nyarán ingyen hagyta volna el a vörösöket, s talán éppen a Chelseabe vagy a Manchester Unitedbe. Madridban azonban csak csereként számoltak Owennel, igaz, Morientes eladták mellőle (éppen a Liverpoolba), de az angolnak szép számú góljai ellenére sem volt esélye, hogy kiszorítsa a közönségkedvenc Raúlt vagy a spanyol gólkirály Ronaldót. 36 mérkőzésén hússzor volt kezdő, 13 találata így kiválónak mondható, de aranylabdásként kispadozni a VB-selejtezők kellős közepén… A távozásáról egész nyáron előszeretettel pletykáltak a spanyol és az angol lapok is, arra a kétségtelen tényre alapozva a spekulációkat, a Real megvette Robinhót és Júlio Baptistát - vagyis egy befejező csatárt és egy gólerős támadó középpályást -, így Michael különösebb borúlátás nélkül arra a következtetésre juthatott, hogy az előttük álló idényben még kevesebb lehetőséget kap. A nyáron megnősülő Owennek mindenképpen távoznia kell a blancóktól, hiszen meginoghat helye a válogatottban, ha csak elvétve lép pályára klubcsapatában, s ez tragédiával érne fel számára a 2006-os németországi világbajnokság előestéjén – jósoltuk számára a bajnokság vége után.

Végül is Owen, akiért bejelentkezett az Arsenal, a Liverpool és a Manchester United is, végül nagy meglepetésre a Newcastle ajánlatát fogadta el, s négy évig Graeme Souness együttesében futballozik majd - a szarkák klubrekordnak számító összeget, 17 millió fontot ajánlottak a spanyoloknak az angol válogatott játékosért, akit egyértelműen Shearer utódjaként öltöztettek fekete-fehérbe. Owent volt klubja, a Liverpool is szerette volna szerződtetni, ám Rafael Benitez csapata csak egy évre, kölcsönbe hívta őt. Owen a szarkáknál rögtön második bajnokiján betalált, majd decemberig 10 bajnokin hét gólt és egy gólpasszt jegyezhetett, a WHU ellen Roy Carrollnak mesterhármast rúgott (pluszban akkor osztotta ki asszisztját, természetesen csatárpárjának, a legendás Alan Shearernek) – de Szilveszterkor a Tottenham elleni mérkőzésen eltört az egyik csont a lábfejében! Az orvosok először három hónapos kihagyást jósoltak neki és úgy gondolták, hogy április kilencedikén, a Middlesbrough elleni találkozón térhet vissza a pályára, később azonban komplikációk léptek fel és márciusban Michael Owennek újra kés alá kellett feküdnie! Ekkor ijedt meg igazán egész Anglia: nem lesz ott leggólerősebb támadójuk a világbajnokságon! A Newcastle játékosa azonban optimista volt: „Csak a csont egy kis része szorult korrekcióra, úgyhogy biztos vagyok benne: négy hét múlva újra játszani fogok.”. Owennek nem volt sok ideje bizonyítani hogy egészséges, ugyanis Sven-Göran Erikssonnak legkésőbb május 15-ig ki kellett jelölnie vb-keretét. A válogatott másik kulcsembere, David Beckham hasonló sérülést szenvedett az előző világbajnokság előtt, de végül pályára léphetett, míg a drukkereket tavasszal Alan Smith bokatörése sokkolta.

Nem véletlenül fájlalták annyira a háromoroszlánosok az aranylabdás súlyos sérülését, ugyanis a válogatott Alan Shearer 2000-es Európa-bajnokság utáni visszavonulása és a 2004-es portugáliai kontinenstorna között) óta képtelen volt megnyerni olyan mérkőzést, amelyen Owen nem lépett pályára. Utódjának, Wayne Rooneynak pedig hét világbajnoki selejtező is kevés volt ahhoz, hogy a kapuba találjon! A (reménybeli) csatárduó nem csak a pályán, de a rekordlistákon is egymás mellett szerepel: Rooney ugyebár 16 évesen és 360 naposan lett a Premier League történetének legfiatalabb gólszerzője s éppen Michael Owentől ragadta el e rekordot, a vörösök zsenije ugyanis 149 nappal idősebb volt, amikor először betalált!

Amikor elhagyta a vörösöket, azt nyilatkozta, itt nem a pénzről van szó, az európai sikerek miatt távozik: valószínűleg őszintén beszélhetett, hiszen legjobb éveiben valamivel többet vitt haza, mint évi 9 millió euró!