Coca, aki örökre zöldre váltott

– Jó ez magának?
– Már miért ne lenne jó?

– A Ferencváros edzőjének lenni nem túl hálás szerep manapság.
– Dehogynem! A Fradihoz tartozni, a Fradiért dolgozni büszkeség!

– Nem fél, hogy elődje sorsára jut, és az anyagiak miatt önnek is azt mondják: köszönjük, Coca, de nincs pénz, mehetsz, amerre látsz?
– Nem.

– Nocsak, lemaradtunk valamiről? Új támogató a színen?
– Bárcsak úgy lenne!

– Akkor?
– Ingyen csinálom.

– Tessék?
– Jól hallotta, nem kapok érte pénzt.

– A mai világban…
– …a mai világban is számomra az érzelmek fontosabbak. Engem minden a Fradihoz köt, gondolja, hogy képes lettem volna nemet mondani ennek a csapatnak?
– Senkiről sem feltételezek rosszat, különösen nem a szakosztályt irányító Kassai Györgyről, de… hogy finoman fogalmazzak: az ilyen embereket sokszor kihasználják.

– Használjanak. Én sohaem fordulok az egyesület ellen, történjék bármi. Tudja, gusztustalannak tartom az olyan sportolót, aki beperli a Ferencvárost. A futballistáknál van erre példa, és ez, bevallom, kiborít.

– A szerződés, az szerződés, nem?
– Természetesen azokkal a vezetőkkel sem vagyok kibékülve, akik teljesíthetetlen ígéretekkel íratnak alá papírokat, de még egyszer hangsúlyozom: a Ferencvárossal perben állni az én szememben több mint vétek.

– Ahhoz képest, hogy Újpesten lett ismert játékos, elvakult fradistának tűnik.
– Hat bajnoki cím után tudja, miért mentem el a Megyeri útról?

– Hallgatom.
– A nyolcvannyolcas bajnoki döntőben, a Sportcsarnokban a Fradi ellen játszottunk. Telt ház, őrült hangulat, minden, ami kell. Na, én akkor olyat tettem, ami abban a korszakban bűnnek számított a vezetők szemében.

– Kíváncsivá tett.
– Tízezer ember előtt keresztet vetettem. Másnap hívattak az Eötvös utcai székházba, és a maguk módján megkértek, máskor ezt ne. A három gólom szóba sem került. Erre azt mondtam, rendben, máskor ezt nem, legalábbis újpesti mezben. Elmentem a Fradiba, ahol az első percben éreztem, ez az én igazi otthonom. Elég most is a jégre néznem, csodálatos ez a Fradi-mez.

– A lila-fehér nem tetszik?
– Nem!

– Ideges?
– Még kérdi? A gyomrom ökölben. Első meccsem a kispadon, ellenfél az Újpest, megőrülök. Csak kezdődne már!

– Nem akarom felhúzni, de elképzelhető, hogy nem sok köszönet lesz benne.
– Tudja, miért kaptunk ki eddig sorozatban?

– Erősebbek az ellenfelek.
– Nem olyan biztos az. A Dunaújváros ellen két és fél perc, az Érsekújvár ellen egy perc, a Volán ellen pedig négy perc alatt veszítettünk. Rendre elég volt egy kis rövidzárlat, és elúszott a hajó. Ez pszichikai okokra vezethető vissza. Hétfő óta azonban más világot élünk, így joggal hihetem, mostantól minden másként lesz.

– Rosszul végezte a dolgát az elődje?
– Nem akarom bántani, hiszen Bukta András végtelenül rendes ember. Maradjunk annyiban, ez még nem elég a sikerhez. A jó edző szerintem sportpedagógus, pszichiáter is egyben. Az életben is meg kell találni a közös hangot a játékossal, érezni kell, ha problémája van, ha nyűgös, ha bal lábbal kelt fel. Nem tudom pontosan, mi volt a múltban, csak azt: hétfő óta ezek a fiúk szárnyalnak az edzéseken, mintha kicserélték volna őket. Nagyszerű srácok, higgye el.

– Ennyire ismeri őket?
– Többek között ezért is vállaltam el a munkát. Az idősebbekkel régi a kapcsolatom – Dobos Tamás segítségére például nagyon számítok –, a fiatalok pedig nálam kezdtek. Mostantól még többen kerülnek fel a felnőttcsapathoz. Övék a jövő.

– Nehéz volt őket otthagyni?
– Nehéz lett volna. Egyetlen kérésem volt csupán: hadd dolgozzak továbbra is a junioroknál. És elhiheti, nem azért, mert ott kapok fizetést.

– Lesz munkája bőven.
– Szakács Ferenc és Szergej Oreskin személyében két olyan segítőm van, akikben vakon megbízom. A fiatalokért is mindent meg kell tenni, és mi mindent megteszünk. Nem kellenek ide külföldiek! A juniorcsapatunk néhány napja az Újpest ellen játszott, és ellenfelünknél négy szlovák gyerek is szerepet kapott. Írja csak le, ezt elítélem!

– Kemény szavak.
– Vállalom! Nálunk is vannak külföldiek – csíkszeredai srácok. Azt hiszem, nem kell magyarázni, ez mit jelent. Rengeteg magyar fiatal tűnt el a süllyesztőben régen is, mert csak hozták, hozták az ilyen meg olyan légiósokat. Engem nem érdekelt, kiálltam anno Jászberényben is a Fradi-szurkolók elé, és politikai felhang nélkül levezényeltem a "Ruszkik, haza!" kórust.

– Politikai felhang nélkül?
– Igen.

– Biztos?
– No jó, volt benne az is… De hagyjuk most a politikát, a sportba nem szerencsés belevinni. Sajnos sokan, rengetegen nem így gondolják. Fel kellene fogniuk végre, hogy nem a sport van a politikusért, hanem fordítva! Amúgy nem tagadom, én is politizálok, de nem keverem össze a kettőt. Még ha a jobb széltől nem is tudok elszakadni…