Szondy hadapródból lett olimpiai bajnok

Szondy István élő lexikon. Ahogy a múltról, öttusa-pályafutásának kezdetéről mesél, megelevenedik a magyar történelem. Méghozzá a valódi, az átélt történelem. Nem titkolja, életében nagyon sokszor főszerepet játszott a véletlen. Például 1941-ben.

"A Ludovikán felvételiztem, Takács Elek sporttiszt pedig kiszúrta, hogy ügyes vagyok. Jól úsztam, jól tornásztam, mire közölte: fiam, belőled öttusázót nevelek – emlékezett Szondy István. – Fogalmam sem volt, mi az az öttusa… Aztán a pécsi hadapródiskolában hozzá kerültem, és 1943-ban már el is indultam az első öttusaversenyemen. Az öt hadapródiskola – Sopron, Pécs, Budapest, Nagyvárad és Marosvásárhely – versenyén Pesten Benedek Ferenc mögött második lettem.

Sajnos a következő évben elmaradt a viadal, mert Debrecenbe bevonultak az oroszok, bennünket, hadapródiskolásokat pedig kitelepítettek. Jött a hadifogság, az amerikaiakhoz kerültem krumplipucolónak – hivatalosan: a konyhára –, ahol véletlenül összetalálkoztam az ökölvívó olimpiai bajnok Harangi Imrével, akire istenként néztem föl. Elkezdtünk beszélgetni a sportról…"

És Pista bácsi mesél… Az újabb véletlenről, amely távol az otthontól az első magyar öttusabajnok, Karácson László menyasszonyával ismertette össze. Elhatározta, ha egyszer visszakerül Magyarországra, felkeresi Karácsont.

A meggymagos pisztolytól az olimpiáig

1946. január 1-jén hazatért, és nem sokkal később Karácson, Benedek Ferenc és Hegedüs István társaságában megalapította a Modern Pentathlon Intéző Bizottságot – az öttusaszövetség elődjét. Egy évvel később az első versenyre is sor került. Abban az időben kevesen öttusáztak, főleg katonaiskolások vagy egy-két elcsábított úszó, ám olyan mestereik voltak, mint a sportlövő Takács Károly, Kisgyörgy Lajos és a legendás lovasedző, Tóth Béla. A körülményekről csak annyit, hogy az első versenyen például úgynevezett "meggymagos" pisztollyal lőttek, ami messze volt a rendes fegyvertől, de azért durrant egy picit. Az 1948-as olimpián már ott lehettek a magyar versenyzők, viszont a következő három év világbajnokságaira nem engedték ki őket, mondván: horthysta tisztek voltak, politikailag éretlenek. Aztán jött 1952…

"Még az olimpia előtti edzőtáborban sem hittük el, hogy ott lehetünk Helsinkiben. Csuda dolgok történtek akkoriban. Az újságok megírták, hogy Rákosi elvtársnak születésnapi táviratot küldtek a Tatán készülő öttusázók, meg hogy meglátogatott minket az edzésen. Mi akkor éppen Moszkvában voltunk… A táviratot, amelyet mi küldtünk, sosem írtuk alá…"

A moszkvai viadal egyébként külön mese. Öt napra mentek ki, tizenkettő lett belőle. Az csak apróságnak számított, hogy a versenyt – amelyen az első nyolc között hét magyar végzett – megismételtették, a magyaroknak lovat kellett cserélniük a házigazdákkal, de nekik így sem sikerült nyerniük. Aztán mindennap kivitték őket a reptérre, majd vissza a hotelba. Ők viszont siettek volna haza, készülni az olimpiára. A pisztolyaik is elvesztek – erről itthon nem lehetett beszélni –, ezért régi, tartalék pisztolyokkal lőttek Helsinkiben. Így is aranyérmesek lettek!

"Az előző három vébén nem lehettünk ott, ezért nem ismertük a mezőnyt. Azt tudtuk, hogy a svédek és a finnek jók, meg egy-két amerikai is érti a dolgát. Mást nem. Aztán amikor a lovaglásban mindhárman az első tízben végeztünk, összeültünk, és megbeszéltük: azért hajtunk, hogy a csapat érmes legyen. Az egyéni senkit sem érdekelt. A lövészetben már mindenkit megelőztünk, a vívást megnyertük, az úszás után már biztos volt a dobogó. Rangidősként én voltam a csapatkapitány, a futás előtt azt mondtam a fiúknak: ha mindenki megver egy svédet, nyerhetünk. Én, a leggyengébb futó kettőt is megvertem… Szóval, simán nyertünk. Benedek Gábor ezüstérme és az én harmadik helyem csak ráadás volt."

1955-ben abbahagyta az öttusát, mert a többiek már jobbak voltak, tudta, hogy megverik.

"Jó lovas voltam, ezért átálltam a lovaglásra. A stockholmi lovasolimpián zuhogó esőben a lovam háromszor megállt, így hiába teljesítettem minden ugrást, az ellenszegülések miatt kizártak. Társaim sem szerepeltek sokkal jobban, mert lovaink nem ütötték meg a kellő szintet. Nem lett volna szabad ilyen blamának kitenni bennünket."

A kudarc ellenére Stockholm után szerette volna folytatni a lovaglást, de jött 1956 októbere…

A rádióban halálhírét keltették

Feleségével turistaként Bécsbe utazott – az útlevél megszerzése nem volt egyszerű –, ahol 23-án megtudta, hogy kitört a forradalom. A Szabad Európa azt is bemondta, hogy Szondy Istvánt lelőtték. Nővére Cegléden, ő Bécsben hallotta a hírt.

"Fogalmam sem volt, hogy mi van otthon. Aztán másnap bemondták, hogy nem Szondy Istvánt lőtték le, hanem Hegedüs Istvánt a Szondi utcában, de az sem volt igaz, mert szegényt a Szófia utcában lőtték le… Azt mondtam, amíg az oroszok nálunk vannak, nem megyek haza. November negyedikén elindultunk, de nem engedtek át a határon. Szerencsére eszemben volt egy lovasbarátom címe, akit még a stockholmi lovasolimpián ismertem meg – a Jerusalem Strassén lakott, ezt nem lehet elfelejteni. Fölkerestük, ő segített."

Négy hónapig pincérként dolgozott, majd 1957 szeptemberétől Wolfsburgban lett testnevelő tanár, aztán megpályázott egy frankfurti egyetemi állást, 1962-től 25 éven át tanszékvezetőként tanított, főleg vívást. Közben egy évig az NSZK öttusázóinak szövetségi kapitánya is volt, és átjárt oktatni a darmstadti egyetemre is. Németországban elismerték – nem gondolta, hogy valaha is visszatérhet Magyarországra.

Az éltető úszás és a szerelem

Amikor feleségével betegeskedni kezdtek, Cegléden élő nővére megkérdezte: miért nem jöttök haza?

Mivel már nem volt semmilyen akadály, az oroszok elmentek, hazajöttek, 1999 októbere óta Kelenföldön élnek.

"Kettős állampolgárok vagyunk. A magyart nem veszítettük el, a német pedig a nyugdíj miatt jön jól. Itthon újjászülettem, kétezer január negyedikén Préda István, az egykori vívó, a kitűnő sebész megoperált. Hogy hogy vagyok azóta? Még ketyeg…– mutat a szívére. – Rengeteget fogytam. Kilencvenhárom kiló volt a rekordom, most hetvenhárom vagyok. Azt mondja, kedveském, jól nézek ki? Sajnos megöregedtem. Ha egy helyre elmegyek, az már kifáraszt, utána nincs kedvem máshova is elmenni. Az már sok lenne. Mind a két csípőmet megoperálták, már nem vagyok az a szökdécselős fajta…"

A Hélia Hotelba rendszeresen eljár, az úszás jót tesz az egészségének, a körítés pedig a lelkének. Itt találkozik a régi társakkal, elbeszélgetnek erről-arról, ez egyfajta társadalmi összejövetel. Míg beszélgetünk, megjelenik egy másik olimpiai bajnok, Keleti Ágnes, akivel egymás nyakába borulnak, sztoriznak egy kicsit.
"Mindig emlegetjük Lemhényi Butykót, aki elintézte nekünk ezt a lehetőséget. Persze öttusaversenyekre is eljárok, mert velük mindig jó volt a kapcsolatom. A legutóbbi olimpiai bajnokot, Vörös Zsuzsát ismerem, de a többi fiatalt már nem nagyon. És talán ők már azt sem tudják, ki vagyok. De a kíváncsiság mindig kivisz a versenyekre, mert az öttusa az én nagy szerelmem."

Született: 1925. december 29., Berettyóújfalu
Legjobb eredményei. Öttusa. Egyéni: olimpiai 3. (1952), olimpiai 18. (1948); vb-2. (1953), vb-3. (1954); 4x országos bajnok (1949, 1950, 1951, 1954). Csapat: olimpiai bajnok (1952); 2x világbajnok (1954, 1955). Lovaglás: olimpiai résztvevő (1956); bajnoki 3. magasugratásban (1954). Vívás: párbajtőr-csapatbajnok (1951)