Filléres futballemlékek

Vajon gondolhatták-e a fejkendős sztahanovista varrónők, hogy az, amit ők gondos, precíz munkával összeállítottak, néhány évtizeddel később kultikus tárggyá válik? Mert bizony felbecsülhetetlen értéke lenne a hirtelen előkerülő, Bozsik József által viselt sarló-kalapácsos válogatott meznek! Vagy ott vannak a Magyar Labdarúgó-szövetség egykori szorgos iparosai, akiknek az volt a feladatuk, hogy a győztes meccsek után készült fotókból tablót csináljanak, gondosan felragasztgatva a vastag kartonlemezre, tízszer, százszor átsimítva a mosolygó Puskás Öcsit vagy a Budai Púpost ábrázoló képeket. Ők sejthették-e, hogy mindaz, ami számukra hétköznapi teendőt jelentett, egyszer majd értékes árucikké válhat? Mi, a XXI. század vágtató hétköznapjaiban élő polgárok már pontosan tudjuk a választ. Egyre inkább felértékelődnek az egykori relikviák. Példa erre a Puskás-gyűjtemény története. A legendás tízes megannyi személyes tárgya került volna Angliába, ha az ismert üzletember, Bodnár György nem vásárolja fel azokat, megmentve ezzel Magyarország számára. Alighanem ez volt a jel. Szőcs úr mesebeli műsorfüzete

Sokan kaphatták fel a fejüket a hirtelen összehívott aukcióra, amelyen kopott cipőért, fakult dresszért, elmosódott fotókért fizettek. A múltunk is lehet üzlet, sőt egyre inkább azzá válhat. Hiszen ha futballról van szó, egyre inkább csak a múltból élhetünk, hiába mondják egyre többen, felejtsük már el az Aranycsapat sikereit, és nézzünk előre – a jelen és a jövő aligha homályosíthatja el az emlékeinket. Így gondolja ezt Szőcs Győző is. A szóban forgó úr Budapesten él, a Havanna utcában, és egyike volt annak a nyolcvanezer szurkolónak, akik a Népstadionban szurkolhattak 1953. november 15-én, amikor a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállítású válogatott szégyenszemre csak 2–2-es döntetlent ért el Svédország ellen. Ez volt az évszázad mérkőzésének a főpróbája. Na már most, Szőcs Győző akkor nemcsak jegyet vásárolt, hanem műsorfüzetet is kapott. Azóta ötvenkét év telt el, és bármerre is sodorta őt az élet, erre a füzetecskére úgy vigyázott, mint a szeme fényére.

Ma pedig ezer eurót kér érte. Mindezt levélben is tudatta szerkesztőségünkkel.

Vagy ott van Vámos György felajánlása. Ő már az ismertebb emberek kategóriájába tartozik, jelenleg a MAZSIHISZ sajtóelemzőjeként dolgozik, ám az 52 esztendős férfi élete igencsak kalandosra sikeredett. Regény is lehetne ez, megannyi helyszínnel, szereplővel és sok-sok futballal. Vámos úr négyéves kora óta MTK-szurkoló, ott volt a Népstadionban 1964-ben, amikor a kék-fehérek felejthetetlen meccsen 4:0-ra győzték le a Celticet. De most nem a testgyakorlók iránti rajongása miatt került be lapunkba. Vámos György tudniillik őriz otthon egy eredeti, aláírásokkal díszített, tízszer húsz centiméteres fotót. Egy olyan képet, amelyet Kocsis Sándor vagy Czibor Zoltán pakolt be a táskájába, mielőtt nekivágott volna a nagyvilágnak, itthagyva a forrongó Magyarországot. Az Aranycsapat jobbösszekötője és balszélsője Frankfurtban találkozott az ott élő Herskovics Izidorral, Vámos György nagypapájának testvérével. Sok minden más mellett ezt a dedikált fotót is neki adták, amely sok-sok esztendővel később, 1967-ben visszakerült Magyarországra, immár végleges tulajdonosához.

A megválaszolatlanul maradt levelek

Vámos úr valamikor gazdag ember volt, tíz évet élt Bécsben, jól ismerte az egyik leghíresebb futballmenedzsert, a néhai Solti Dezsőt, aki Milánóban élt, és ugyancsak remek kapcsolatot ápolt a már eltávozott Östreicher Emillel is. Vámos György mégsem vált irigyelt üzletemberré, inkább visszatért Magyarországra fiával, lányával és a feleségével, és ma ott tart, hogy kénytelen eladni néhány emléktárgyát. Több száz olyan relikviája van, amelyekből múzeumot alakíthatnak, például Papp Laci, Kozma "Pici" István s megannyi legendás sportoló személyes tárgyai. A szükség nagy úr, s ez bizony akkor is igaz, ha az embernek olyan rokonai vannak, mint a ma már nyolcvanesztendős Herskovics Izidor, a tel-avivi Charlton Hotel dúsgazdag tulajdonosa. De mit számít a gazdag felmenő, ha az embernek havi hatvanezer forintból kell megélnie, s négytagú családot kell eltartania. Ezért íródtak a levelek. Előbb az egyik televízióhoz, majd Ábrahám Attila államtitkárhoz, Bozóky Imre MLSZ-elnökhöz, Kisteleki István ligaelnökhöz és a futballrajongó hírében álló Orbán Viktor Fidesz-elnökhöz. Udvarias, ám határozott mondatok tudatták velük, hogy itt, az eredeti Aranycsapat által dedikált fotó látható, amelyet néhány százezer forintért megvásárolhatnak. A címzettek közül csupán Kisteleki István válaszolt, ő is elhárítva a lehetőséget. Vámos György ekkor felkereste a Sportmúzeumot, ahol az igazgató, Szabó Lajos nagyon lelkesen fogadta. Hát még amikor kezébe foghatta a fotót! A bökkenő pusztán az volt, hogy a Sportmúzeum kasszájában mindössze néhány ezer forint volt…

Az utókor még nem reagál

Itt tartunk most. Sem Szőcs Győző, sem Vámos György nem tudta pénzre váltani a múltat. Úgy tűnik, a velünk élő történelem nem forintosítható, hacsak nem lát benne fantáziát egy olyan üzletember, mint Bodnár György. Persze tőle sem várható el, hogy mindent felvásároljon, hogy a Sebes Gusztáv által használt krétát vagy Lóránt Gyula nyeles fésűjét is a gyűjteménye részévé tegye. Hány és hány olyan tárgy, emlék lehet még a szekrények mélyén, sufnik rejtekében, amelyek a mi aranylábú gyerekeinké voltak, s amelyekről ők maguk sem gondolhatták, hogy ötven év múlva pénzre válthatóak lesznek.

Pénzre válthatóak?

A jelek szerint a futball- és a sportvezetők nem kapkodnak az emléktárgyak után.
Ezt már a Puskás-relikviák története is bizonyította.

S íme, itt a folytatás, marad a hirdetésszerű szöveg: megszállottak, gyűjtők, fanatikusok, milliomosok jelentkezzenek, az igazi magyar futball – fotók, tárgyak, tablók, trikók, csecsebecsék formájában – megvásárolható.