Elnök lehet az elnökből

– Ringbe száll, ugye?
– Miután huszonnyolc európai szövetség szóbeli ígéretét bírom, megméretem magam, ekkora háttértámogatást nem illik visszautasítani – szippantott egy nagyot az egyszer már örökre letett szivarjából a Magyar Ökölvívó-szakszövetség elnöke, Csötönyi Sándor. – De macskajancsi nem leszek, azt nem vállalom. Szigorúan egy ciklusra tervezek, aztán, ha kölcsönös az elégedettség, ebből akár több is lehet.

– Mikor esedékes a választás?
– Most úgy fest, hogy júniusban Antalyában, de lehet, hogy már áprilisra összetrombitálják a rendkívüli kongresszust. Egy biztos: február végéig lehet kandidálni. Mindenesetre a napokban Prágába utazom, mert az amúgy éppen kettészakadóban lévő kontinens egyik fele ott ülésezik. A másik eközben Bukarestben, de levelet nekik is írok, mert a túlnyomó többség bizalmát szeretném élvezni, legitim elnök akarok lenni.

– Tizedik éve vezeti a magyar szövetséget. Az EABA-elnöki poszt mellett is folytatná a munkáját?
– A 2012-es, londoni olimpiáig igen, de egyfajta ügyvezetőt addig is kineveznék magam mellé. Nevet egyelőre hadd ne mondjak, ám megvan a jelöltem erre a posztra, azaz tulajdonképpen az utódlásomra is. Mert ugyan életem végéig dolgozhatnék a MÖSZ elnökeként, no meg a nemzetközi szövetségekben, és a MOB-nak is elnökségi tagja vagyok, de nem akarok fiatalon megdögleni. Most leszek ötvenhét, gondolnom kell a jövőre is.

– Kedvenc szavajárásával élve: belázasodtak a MOB-ban, amióta elnökségi tag?
– Többször is. Ugyanakkor rólam, azt hiszem, mindenki tudja, hogy sohasem mások ellen, hanem mindig valamiért, mégpedig az esetek többségében a sportágamért harcolok. De önmagában abból, hogy ott vagyok az olimpiai bizottság elnökségében, még semmit sem profitál az ökölvívás. Én vagyok az egyetlen, aki még az utazási keretből sem használt fel egy fillért sem. Csak kardozom az igazunkért, de ha egyszer nem a MOB osztja a pénzt…

– Most éppen nem.
– Akárkinél is van a pénzeszsák, egyszer már világossá kell tenni, hogy hatvan-hetven sportágat nem lehet államilag támogatni. Legyen csak tizenöt, de azok normálisan részesüljenek a jóból. A hobbisportokat tartsák el azok, akik művelik őket. Most már ideje lenne a gombot varrni a kabáthoz, és nem fordítva. Az meg eleve nonszensz, hogy az állami támogatás nyolcvan százaléka elmegy létesítményfenntartásra, fűnyírásra, fűtésre, erre-arra.

– Gondolom, az ökölvívást a tizenötbe számolja.
– Még szép! A profik nélkül is egy rakás érmünk volt tavaly, kadettek, juniorok, a nők és persze Bedák Pál a felnőttvébén. De én a négy hivatásos világbajnokunkat is ideszámolom, mert régi mániám, hogy, mondjuk, az úszók sem viselnék el hirtelen Cseh László, Gyurta Dániel és Kovács Ágnes hiányát. Tőlünk az elmúlt öt-hat évben többek között Erdei Zsolt, Kótai Mihály, Nagy János, Nagy József, Lakatos Pál, Balzsay Károly és Hidvégi György ment el profinak, és mégis, nélkülük is eredményesek tudunk lenni. Ezt nincs sportág, amely könnyedén elbírná. És ha már a törvény szerint én felügyelem a hivatásos szakágat is, hadd számoljam hozzánk az ő eredményeiket is.

– Legfeljebb büszke lehet rájuk, de ettől még egy forinttal sem kap többet a szövetség.
– Tudom, de látja, hiába panaszkodom állandóan, attól még optimistán nézek a jövőbe. Pekingre olyan csapatunk lesz, hogy mindenkinek tátva marad a szája. Hihetetlenül tehetségesek a fiataljaink, öröm nézni őket, és azt azért ne feledje, hogy jobban szeretem a ringsarkot a zsűriasztalnál vagy az irodámnál, még mindig izzad a tenyerem, ha bemegyek egy edzőterembe. Balzsay Karcsi, az idősebbik, ott sírt nekem Mienjangban a vébén, hogy lejár a szerződése, és most akkor marad-e kapitány, erre mondtam neki, hogy ha mind a három orosztól kikapunk a negyeddöntőben, nálam akkor is ő lesz a szakmai vezető. Na ezek után Bedák Pimpa bohócot csinált Szergej Kazakovból.

– Most is szinte árnyékol, miközben beszél.
– Nekem a boksz a családom, az életem, a jövőm és a múltam, máshogy nem is lehetne csinálni. Közben lassan koldulnom kell a szövetség számára. Hatmillió plusszal, nagy nehezen, vérrel-verítékkel zárunk egy hazai kadett-Eb-t, erre az állam, amely eleve tizenkétmillióval kevesebbet adott, abból még le akar venni kettőt. Én nagy közelharcos vagyok, ám ez azért már túlzás…

– De nem adja.
– Nem ám! Így is ki vagyunk véreztetve, döglődnek az egyesületek, minden év bűvészmutatvány, erőn felül teljesítünk. Kovács Marcsi világbajnoki aranyáért például egy fillért sem kapunk. Értékzavar van a magyar sportban, katasztrofális a kritériumrendszer, ha módosítgatják, az mindig négy-öt sportágnak jó, és a bunyó soha sincs köztük. Az elsorvadás ellen elég, amennyit összekalapálunk, fejlődni azonban lehetetlen. Pedig annyi ügyes gyerek van! Tényleg, már többször, legutóbb otthon hajnali egykor megnéztem videón Kalucza Norbert és Bedák Pimpa légsúlyú bajnoki döntőjét, és a negyedik menetben… ---- C ---- &