A halászhajón rosszabb

– A Dakaron az ember a saját tűrőképességének határait keresi. Került valaha nehezebb helyzetbe, mint a sivatagi versenyen?
– Rosszabb volt, amikor egy halászhajón dolgoztam Alaszkában, nem a fizikai megterhelés miatt, hanem mert három napon át folyamatosan ébren kellett lenni. Egy-egy percet aludtunk, amíg a daru felemelte a hálót. Közben álltunk a jéghideg vízben, és dobozokba pakoltuk a rákokat.

– A tereprali tényleg más.
– Itt is vannak kilátástalannak tűnő helyzetek, de azért meg lehet oldani őket. A legzűrösebb az első évünk volt, amikor kiestünk az Atar előtti szakaszon. Ott álltunk egyedül a sivatagban, és fogalmunk sem volt, hogyan fogunk kikecmeregni onnan, a Chevynk ugyanis nem mozdult.

– Félt?
– Nem, mert a sivatag hihetetlen nyugalmat áraszt. De amikor másnap reggel kinyitottam a szememet a kocsi mellé leterített hálózsákban, és megláttam, hogy fél méterre tőlem két beduin guggol, és engem bámul, elfogott valamiféle bizonytalanság.

– Gondolta volna akkor, hogy még hétszer odaáll a rajtvonalhoz?
– Nem. Csak egyszer akartam kipróbálni a Dakart, aztán valahogy rabul ejtett. Először azért tértem vissza, mert nem sikerült célba érnem, aztán amikor már teljesítettük a távot, a verseny kedvéért.

– Azóta nyilván rengeteget fejlődött. Hogyan értékelné autóversenyzői kvalitásait a tízes skálán?
– Ha Carlos Sainzhoz vagy Ari Vatanenhez kellene hasonlítani magamat, akkor legfeljebb ötösre. Persze ezt akkor lehetne valósan megítélni, ha beülhetnék valamelyikük mellé, vagy legalább vezethetném az autójukat.

– Beszéljünk egy kicsit az idei Dakarról. Volt olyan pillanata a versenynek, amikor úgy gondolta, itt a vég?
– Mostanában már nem gondolok ilyesmire. Igyekszem megoldani a gondokat, s ha nem sikerül, megvárjuk a versenykamiont. Ha az sem segíthet, akkor meg úgyis mindegy. Bunkoczi Lacinak viszont volt egy olyan pillanata, amikor elveszítette a reményt. Beleestünk egy mély, homokkal teli gödörbe, már több mint egy órája ástunk, de még mindig nem volt esély a szabadulásra. Hirtelen felment a dombtetőre, szerintem a hihetetlen feszültség elől menekült.

– Hogyan lehet átlendülni az ilyen mélypontokon?
– Látta, hogy én tovább ások, és akkor persze viszszajött. Ha az egyik versenyző azt tapasztalja, hogy a másik nem adja fel a küzdelmet, abból erőt merít. Egyébként ha felmegyek utána a dűnére, még mindig ott lennénk, mert a versenykamionunkat elterelték.

– Volt egy másik meleg pillanat is, amikor az egyik rajt előtt ellopták a bukósisakját. Márpedig sisak nélkül nem lehet elindulni.
– Először arra gondoltam, hogy Darázsi Zsoltiéktól kérek egy sisakot, mert nekik még lett volna idejük szerezni másikat, hiszen később rajtoltak. Ám Laci végül jobbat talált ki, megállította az egyik szervizkamiont, és kölcsönkért egy sisakot.

– Máskor is előfordult már, hogy eltűnt valamije a sivatagban?
– Kilencvennyolcban a vízjegyeinket lopták el, két évvel korábban pedig Frank lába mellől a hátizsákját, miközben a kocsi alatt feküdt, és szerelt. De szerencsére, egyik eset sem veszélyeztette a versenyünket.

– Miben volt más a mostani Dakar, mint az előzőek?
– Egységesebb a csapatunk, könnyebben oldjuk meg a gondokat, gördülékenyebben mennek a dolgok, mint korábban. Az idén például mindössze háromszor fordult elő, hogy ránk sötétedett a szelektív szakaszon, ami nagyon jó arány. Pedig az idén sokkal nehezebb pályák voltak, mint például tavaly. Egy évvel ezelőtt mindössze egyetlen iszonyú kemény napunk volt, most pedig három.

– Nem tántorítják el a balesetek?
– Visszavetnek, de nem félek. Motorral sokkal veszélyesebb a Dakar, mint autóval, a motorosok egyedül vannak, egy idő után mindenki elfárad, egy pillanatnyi kihagyás végzetes lehet.

– Az olaszoknál hatalmas botrány van abból, hogy az utolsó héten két gyerek halt meg balesetben úgy, hogy a rali egyik résztvevője elütötte.
– Az esti eligazításon elhangzott, hogy naponta tíz gyerek hal meg Szenegálban autóbalesetben, szerintem elkerülhetetlen, hogy az okozók közé a rali résztvevői is bekerüljenek. Afrikában minden sofőrnek fokozottan figyelnie kell, mert ezek a gyerekek nem tudják kiszámítani, hogy milyen gyorsan jönnek az autók. Ráadásul azzal szórakoznak, hogy futkosnak a kocsik előtt. Az egyik nap én is majdnem elütöttem egy kisfiút, csak az utolsó pillanatban tudtam lefékezni, kockáztatva, hogy felborulunk.

– Mi a legjobb a versenyben?
– Beérni a célba.

– És a legrosszabb?
– A szűnni nem akaró por. Por a szelektív szakaszon, por a táborban, por az ember ruhájában, szemében, fülében. Ezt a legnehezebb megszokni, talán nem is lehet.

– Akkor miért csinálja?
– A kihívás, a verseny miatt.

– Meddig még?
– Amíg élvezem. Most még nem hagyom abba, ez biztos.

Szalayék elhasználtak
16 fékbetétet

20 gumit

2700 liter benzint

77 liter olajat

3 kormányszervópumpát

18 gömbfejet

2 hátsó lökhárítót

4 fényszórót

60 liter ivóvizet
(csak verseny közben) ---- Luc Alphand tavaly, az első mitsubishis évében a második helyen zárta a Dakart, ez jelezte, hogy van jövője. A Pajero az idén is ütőképesnek tűnt, ott volt tehát a lehetőség a korábbi lesikló-világbajnok előtt – csakhogy a sikerhez le kellett volna győznie csapattársát, Stéphane Peterhanselt.

Ha minden a normális mederben halad, akkor jóformán semmi esélye nem lett volna rá, hiszen a mauritániai szakaszokon az utóbbi két év autós bajnoka tetemes, majd' negyvenperces előnyt szerzett. Akkor úgy tűnt, a hátralévő néhány nap már sétagalopp lesz számára, ám a Dakar mindig tartogat meglepetéseket. Kellemetleneket is.

Peterhansel a Bamako és Labé közötti szakaszon egy fának csapta az autója jobb hátulját, amivel helyzetbe hozta Alphandot, sőt az idén már mindenképpen győzni akaró Volkswagen-csapat is vérszemet kapott. Giniel de Villiers-ben volt minden reményük, aki ugyan majdnem 18 perccel lemaradt a győzelemről, ám remek csatában veszített. A Volkswagen egyébként a szakaszgyőzelmeivel bizonyította, hogy az autója felveszi a versenyt a Mitsubishikkel.
A VW-n kívül a Schlesser buggysoknak és a BMW-seknek is voltak felvillanásaik, de a végső sikerre valós esélyük nem. Korábban arról lehetett hallani, hogy a Volkswagen kivonul a sportágból, ha az idén sem nyer, de erről egyelőre egyetlen szó sem esett… Úgyhogy jövőre jöhet a visszavágó. ---- December 31.
A magyar színek képviseletében 5 magyar autós páros, 4 motoros, 1 quados és 3 kamionos egység vágott neki a sivatagi show 9043 kilométeres távjának.

Január 1.
A Palik László, Darázsi Gábor kettős sikeresen teljesítette a második, egyben utolsó európai etapot, ám az összekötő szakaszon a Nissan motorhiba miatt megállt. Az idén 11 Vk-pontot szerző pilótának úgy kellett befejeznie a Dakart, hogy át sem jutott Afrikába.

Január 6.
Kis Sándor és Czeglédi Péter a Dakar első hat napja során bizonyította, hogy az autója egyrészt ütőképes, másrészt nagyon megbízható. Ezen a napon azonban az addig a magyarok közül a legjobb pozícióban lévő pilóta összeütközött a francia filmsztár Paul Belmondo fiával (Belmondo oldalról, körülbelül 140 kilométer/órás sebességgel érkezett), az autó anynyira megsérült, hogy Kisnek fel kellett adnia a versenyt.

Január 9.
A verseny leghosszabb és egyik legnehezebb szakasza volt a Nouakchott és Kiffa közötti. Ezen a napon megtizedelődött a mezőny, sajnos két magyar egység is búcsúzott. A Dakar-újonc Kristóf Márton, Hujber Péter páros autójában eltört a hátsó féltengely, amelyet a versenykamionban ülők nem cseréltek ki (?), Liszi Lászlónak és Tóth Dénesnek pedig a Mitsubishi motorjával akadtak gondjai, ezért álltak ki a versenyből.

Január 15.
A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős az egyetlen versenyben maradt egységként felgurult a Dakartól nem messze lévő Rózsaszín-tó partján felállított céldobogóra.