Mostanra bekerült a ,,flúgosok klubjába"

– Emlékszik még, mikor jutott eszébe először, hogy kipróbálja magát a Dakaron?
– Persze! A tévében néztem a versenyt, és mivel akkor már hét éve enduróztam, indíttatást éreztem, hogy részt vegyek a versenyek versenyén – mondta Varga Ákos. – Kihívást láttam benne.

– Világéletében motorozott, úgy értem, amióta jogosítványa van?
– Igen. Eleinte sportmotorom volt, ám amikor az unokatestvérem meghalt balesetben az én motorommal, úgy döntöttem: elég volt. Áttértem az enduróra.

– Úgy gondolja, hogy a terepmotorozás kevésbé veszélyes, mint a gyorsasági?
– Abból a szempontból mindenképpen, hogy az ember nincs kitéve a közúti forgalom veszélyeinek, és nem száguldozik kétszáz kilométeres sebesség fölött. Annak idején annyit mentem a sportmotorommal, amenynyit az tudott: előfordult, hogy harmincöt perc alatt értem Győrből Budapestre. Úgyhogy ésszerűbb volt abbahagyni. Az endurómotorra az ember nem ül fel védőfelszerelés nélkül, és csak a saját hibájából sérülhet meg az erdőben.

– Azt mondja, a közúti motorozás veszélyes. És a Dakar?
– Még annál is veszélyesebb.

– Akkor vajon miért van az, hogy a motorosok nevezési listája két hét alatt betelik?
– Rengetegen vannak, akik meg akarják méretni magukat – és persze sok a visszajáró is. A Dakar afféle mókuskerék, amelybe ha egyszer belekerül az ember, egy ideig nem tud kiszállni belőle.

– Önt mi vitte vissza?
– Nem is tudom. Amikor tavaly hazajöttem, egyáltalán nem akartam visszamenni. Aztán eltelt két-három hónap, és úgy döntöttem, még egyszer meg kell próbálnom.

– A sivatag szépsége vonzotta?
– A Szahara tényleg csodás, de emiatt még nem mentem volna vissza, mert Afrika inkább rémisztő számomra, mint vonzó. Az emberek hihetetlen nyomorban élnek, aki nem látta, el sem tudja képzelni az ottani szegénységet. Inkább a bizonyítási vágy vitt vissza.

– Sikerrel járt, most mégis azt mondja, nem akar többé visszamenni. Miért?
– A félelem mondatja velem, meg az, hogy van két lányom, Kata és Emőke. Katának január hatodikán van a születésnapja, és szeretné, ha végre vele lennék az ünnepléskor.

– Gondolom, gyermekei büszkék önre.
– Nem dicsekszenek azzal, amit csinálok, inkább őket kérdezgetik rólam a tanárnők, az osztálytársak. Győr nem olyan nagy hely, itt majdnem mindenki ismer mindenkit.

– Miként éli meg, hogy most már a város hírességei közé tartozik?
– Jó érzés, hogy megismernek, de ettől még az égvilágon semmi sem változik meg az életemben.

– Bevallom, az utolsó napokon már őszintén aggódtam önért. Nagyon fáradt volt, néha még enni is elfelejtett.
– Nem szoktam reggelizni, és napközben az ember nem gondol evésre. Nem is éhes, verseny közben csak az életmentő funkciók működnek. Esténként viszont néha már szédültem az éhségtől, az energiaveszteségtől.

– Jól sejtem, hogy most egy ideig nem ül motorra?
– A motorozást továbbra is szeretem, úgyhogy ha hazaér a gépem, biztosan ráülök, de nem valószínű, hogy a dakarozást folytatom.

– Nagyon megviselte Andy Caldecott halála?
– Megviselt, de igyekeztem a lehető leggyorsabban túltenni magam rajta, mert ha még napokig rágódtam volna, akkor talán én is elesem.

– Így is elég nehéz volt, nem?
– Három olyan nap is volt, amely a tűrőképesség határát súrolta. A Dakaron nemcsak a szelektív szakaszok veszélyesek, hanem az összekötők is. Bár közúton nem kell gyorsan menni, háromszáz-négyszáz kilométert megtenni akkor is megerőltető. Volt olyan ismerősöm, aki a táborban esett el, a reggelizősátortól a rajt felé menet, és amiatt kellett feladnia a versenyt. Szóval a fáradtság miatt itt bármi megtörténhet.

– Az idei Dakaron annyival könnyebb dolga volt, hogy a Szalay Dakar Team színeiben indult, tehát tartozott valahová, volt segítsége.
– A versenyzőknek annál könynyebb a dolguk, minél nagyobb csapat veszi körül őket. Az idén nekem is volt szerelőm: Kőhalmi Zoltán mindent megcsinált a motoron, amit kértem tőle. Írtam egy listát, hogy mit kell cserélni vagy ellenőrizni, és a KTM reggelre kész volt. Nekem az egész verseny alatt még a szerszámosládát sem kellett elővennem – pontosabban csak akkor, ha segítettem valakinek.

– Azért igyekezett mindig segíteni. Nem igaz?
– Kétszer vagy háromszor álltam meg, mert a sivatagban íratlan szabály, hogy ha valaki bajba kerül, a másiknak segítenie kell. Ezen a versenyen éppen azért jó a hangulat, mert a résztvevők odafigyelnek egymásra. Ha segítesz valakinek, attól kezdve speciális kapcsolat alakul ki kettőtök között. Nem nevezném barátságnak, mert lehet, hogy egy mondatot sem tudunk váltani egymással, de vacsoránál összenézünk, bólintunk, hogy minden rendben, vagy mutatjuk a sérüléseinket. És ha én kerülök bajba, biztosan segít, akinek korábban én segítettem.

– Nem hiányzik majd ez?
– Vannak emberek, akiket még évek múltán sem felejtek el. A Dakar egyfajta mérce. Akinek sikerül teljesítenie a távot, az bebocsátást nyer a "flúgosok klubjába". És én büszke vagyok erre a tagságra.

– Minek köszönheti a sikert?
– A türelmemnek, a sivatag iránti alázatomnak – annak, hogy nem becsültem le az ellenfelet, a Szaharát.

– Mikor döntötte el, hogy többé nem indul a Dakaron?
– Az első három nap után már tudtam. Lehet, hogy hülyén hangzik, de azt gondoltam, ezt még megcsinálom, aztán vége. Azért, hogy senki se mondhassa: ja, ez az a gyerek, akinek egyszer véletlenül sikerült célba érnie. Kétszer megpróbáltam, kétszer sikerült – ezzel bizonyítottam magamnak.

– Pedig vérbeli versenyzőnek ismertem meg.
– Igen, tényleg szeretek versenyezni. De a legjobb tizenötbe bekerülni már csak olyan áron lehet, hogy az ember életveszélynek teszi ki magát. És az életem fontosabb, mint a Dakar. A versenyzés számomra csak hobbi, nem szabad, hogy tönkretegyen. Persze jó autóval lehet, hogy elmennék… ---- N ---- M