Szünet után hengerre szálltak

A berliniek szerint volt egynéhány méregfog a hazai gárdában – mindazonáltal mintha egyik sem harapott volna úgy, ahogy szokott. Legalábbis az első félidőben, amely elég ellentmondásosra sikerült: a magyar bajnokcsapat tagjai akkor kerültek helyzetbe, amikor akartak, ám a tömegtermelés nem párosult minőséggel. Merthogy kellő koncentráció híján rendre a léc döngött a ziccereknél, illetve a nem igazán pontos labdákat a németek kapusa halászta le nagy biztonsággal. Hiába, az orosz iskola: Alexander Tschigir szedett magára annyit a szülőhazájában, hogy a nem tökéletesen helyezett lövéseket lekapdossa. Ez még most is megy neki, holott öreg, mint az országút. A visszavonulása elég meredek lejtőre rakja majd a Spandaut és a német pólót, egyelőre azonban egész eredményesen nyúlkált a vén zászlótartó.

Átellenben pedig a magyaroknak a vendégek egyetlen igazi méregfogával nem sikerült érdemben foglalkozniuk: Marc Politze a második félidő elején már négy gólnál járt, ezzel szoros összefüggésben a Spandau ekkor 7–5-re vezetett. Ami, lássuk be, még akkor is meglepő, ha tudjuk: Berlinben a harmadik negyedben indult be a Spandau mélybe szántása.

Na jó, most is. Mielőtt még megijedhettünk volna, a kreativitás elkezdett hatékonysággal párosulni: három és fél perc alatt fordított a Domino, Kiss Gergő varrt be egy ötméterest, majd Biros Péter fordult le eredményesen, végül Bárány Attila lőtt egy zseniálisat centerből. Kezdett klasszikus muzsikára hasonlítani a korábbi csimm-bumm, sőt már-már a mozarti futamok tökéletességét idézte Benedek Tibor és Biros, majd Hárai Balázs és Molnár összjátéka, Fodor Rajmund zseniális csuklózásáról nem is beszélve. A hat támadás hat gól demoralizálóan hatott: bár Marc Politze még bekent egy méreteset a léc alá egy kegyelemelőnyből, a németek arca kevés derűt és még kevesebb optimizmust sugárzott. Mondjuk érthetően: a 30 másodperces támadóidőben 10-12 másodperc marad a kombinálásra (addig ér mindenki a helyére, mármint az ő szintjükön), ami klasszisok híján elég kevés. Amíg azonban az első félidőben belefért, hogy a támadások többsége gól nélkül záruljon, most minden rontást büntetett a Domino, amely a védekezésre is jobban ügyelt, no és Gergely István is odaért a labdákra.

11–8 után már nem kellett annyira rohanni, úgyhogy a mieink szépen berendezkedhettek arra, amit a legjobban szeretnek: nyugodt darálás, kockázat nélkül, türelmesen szőtt támadások, higgadt védekezés, az ellenfél úgyis fárad, ráadásul ideges, előbb-utóbb hibázni fog, arra meg le lehet csapni afféle ragadozóként.

A rendszer működött, négy perccel a befejezés előtt már öttel vezetett a Domino (13–8), ekkor már Tschigir sem tudott olyan magasra kijönni a vízből: az első félidőben kifejelte ziccerben a labdát, Vári Attila labdája viszont már bezúgott a búbja fölött. Hárai dupláját követően pedig látványos statisztikai elemként vonultathattuk fel, hogy 5–7-re 11–1-gyel válaszolt az elitalakulat. Avagy a második 16 perc során egészen rendben volt a ragadozó harapása is. Halálos volt, hogy konkrétan fogalmazzunk.

Mestermérleg
Ugyanaz történt, mint Berlinben. Az első félidőben a németek még jól tartották magukat, mi pedig nem koncentráltunk eléggé – aztán ahogy elkezdtek fáradni, illetve mi is jobban összpontosítottunk, egyértelmű lett, melyik a jobb csapat.
Kovács István, a Honvéd edzője

Ami a harmadik negyedben történt, maga volt a katasztrófa: elvesztettük a fonalat, három perc alatt kaptunk öt gólt. Az első félidőben remekül játszottunk, utána azonban összeestünk. Ez részben annak tudható be, hogy a mi csapatunk nem annyira komplett, mint a Dominóé, részben pedig annak, hogy ha az ellenfelünk elkezd hömpölyögni, akkor a világ öszszes csapatát képes maga alá gyűrni.
Peter Röhle, a Spandau edzője