Ő lészen a legnagyobb

„Eljutott arra a szintre, hogy jó ideig csak a rekordok lesznek az ellenfelei” – mondta róla a statisztikailag legnagyobbnak tartott, 14 egyéni Grand Slam-sikerrel büszkélkedő Pete Sampras. „Úgy néz ki, megvan benne a késztetés, hogy sok éven át játsszon, márpedig ha ez megvan, akkor elérhet bármit, amit akar. Ő lehet a valaha volt legnagyobb” – ez pedig Rod Laver véleménye, akit a sokat látott teniszrókák tartanak „A Legnagyobbnak”, miután a históriában egyedülálló módon 1962-ben és 1969-ben is megcsinálta a Grand Slamet. Persze az Australian Opent néhány napja újfent megnyerő Roger Federerről enélkül is tudható: csodálatos tehetséggel áldotta meg a Teremtő.

Szafinnal versengve vagdosta az ütőt

Nem fognám túl hosszúra a szokványos mesefolyamot, mint kezdett el egy svájci papa és egy dél-afrikai származású mama kisebbik gyermeke teniszezni. A sztori relatíve szokványos: a gyógyszergyárban dolgozó, a teniszt amatőrszinten művelő Robert és Lynette fia eleinte nap nap után szomorítja a családtagokat, mert amikor nem a pályán játszik, illetve a nagymama garázsajtóján falazik, akkor az otthoni szekrényeket püföli a labdával, így aztán idővel edző kezére adják. Később elkerül egy teniszkoleszbe, igaz, Svájc francia részére, ahol német anyanyelvűként nem érzi jól magát. Nemsokára visszatér régi edzőjéhez, az ausztrál Peter Carterhez, majd beveszik a csapatba Peter Lundgrent, az egykori svéd profit – a két ember pedig tökélyre fejleszti Federer technikáját. Ez hamar visszaköszön a juniorversenyeken, 1997-et világelsőként zárja, győz Wimbledonban, az Orange Bowlon, döntős a US Openen. A felnőttmezőnyben is kezdi megmutatni magát: bár nem robban be úgy, mint régi kedvence, Boris Becker vagy őfelsége Pete Sampras, fejlődése egyenletes. Amikor 2001-ben véget vet Sampras 31 mérkőzéses veretlenségi sorozatának Wimbledonban, mindenki úgy gondolja, a stílusosan ütő helvét számára eljött az áttörés ideje.

Nem tört át. A feje még nem volt rendben. A rezzenéstelen arccal előadott tökéletes produkciókat látva nehéz elképzelni, hogy Federer volt a mezőny egyik leginkább forrófejű tagja. Tiniként nem akad olyan nap, hogy ne fogta volna meg a kerítés az elhajított ütőt. Sohasem üvöltött mérkőzésvezetővel, vonalbíróval, magával viszont szinte folyamatosan. Mígnem egy római meccs meghozta az első fordulópontot. Marat Szafinnal játszottak igen éles meccset, és szinte felbontották a salakot a kóros ütővagdosással. „Amikor visszamentem az öltözőbe, épp a mérkőzés összefoglalója ment a tévében, amely gyakorlatilag arról szólt, kinek ment jobban az ütőhajigálás – emlékezett Roger. – És ott belém nyilallt: nem, én nem ilyen akarok lenni a pályán, meg kell változnom.”
Ám ez még mindig nem volt elegendő.

Egy halálesettel kezdődött az új élete

A pályán továbbra is sebezhető maradt, a hosszú meccseket nem bírta, természetesen mentálisan. Bekerült a Top 10-be, ám a varázslatos győzelmeket megmagyarázhatatlan vereségek követték – utóbbiakon hajlamos volt annyira felhúznia magát, hogy esténként hosszasan verte a fejét a párnába, kieresztendő a gőzt.

2002 augusztusában, Torontóban épp egy szokványosan zavarba ejtő első kanyaros búcsút követően Federer úgy döntött, a kocsmában lesz a legjobb, jóllehet párosban még érdekelve volt. Később edzője, Peter Lundgren folyamatosan hívogatta a mobilján, ám Roger úgy döntött, nem veszi föl. Lundgren végül a szintén a helyszínen mulató pályatársat, Wayne Ferreirát érte utol, s kérte, nyomja oda a telefont Federer füléhez. Megtette.

„Peter Carter meghalt” – mondta Lundgren Rogernek, aki ezt hallva az utcára rohant, s miután nem kapott taxit, kilométereket futott a hoteljéig. Összepakolt, és hazaindult Svájcba. Második apjának holtteste épp Federer 21. születésnapján érkezett vissza Dél-Afrikából. Carter szafarizni ment oda, elsősorban Roger biztatására, mondván: ennyi jár neki. A vadonban azonban az autó leszaladt az útról, felborult, és az imádott mester szörnyethalt. Ezzel kezdődött Roger új élete.
A tragédia és a bűntudat teljesen átformálta a forró fej gondolatvilágát. Federer elkezdett Carterért játszani, egyszersmind betartani az összes olyan útmutatását, amelyet eladdig az ifjonti hév félresöpört. És a következő évben a fejére illesztették a wimbledoni koronát.

Még egy próbatétel maradt számára: a Carter-kupa. Az edzőjéről elnevezett csapatversenyen a mindent eldöntő összecsapáson Federer kikapott Hewitt-tól – ami az emlékek miatt keserves sírásra késztette az öltözőben. Amelynek ajtaja épp ekkor nyílt ki, s a helyiségbe beléptek a Carter szülők. „Azt látjuk, hogy a játékodban tovább él Peter szelleme” – hangzott el többek között az igen mély, gondolatébresztő beszélgetés során, melynek kapcsán a bennfentesek utóbb azt mondták: Roger Federer azon a melbourne-i délutánon érett igazi férfivá.

Ő és Tony Roche a tökéletes páros

A férfi pedig 2004 óta folyamatosan hódít, eddig csak a párizsi GS-viadalon nem sikerült nyernie, ám az sem késhet sokáig. A játékát elemzők állítják, nincs gyenge pontja. Szervája, tenyerese elsőrangú, fonákjáról pedig legyen elég annyi, hogy Rod Laver közölte: „Én csupán csodálkozom, hogyan lehet a labdát folyamatosan ilyen tisztán és hatékonyan megütni bekhenddel.” Mindezt azt teszi igazán félelmetessé, hogy Federert mozgáskoordinációja miatt lehetetlen kibillenteni, azaz a pálya bármelyik pontjáról képes tökéletes technikával visszalőni a labdát. Röptéjéről azt mondják, ily gyönyörűen és hatékonyan McEnroe vollézott utoljára – a nagy egészről pedig azt, hogy lenyűgözően variálja varázslatos repertoárját, azaz az ellenfelek sosem tudják, mi következik.

Ráadásul egy ideje a szintén későn érő Ivan Lendlt a világ tetejére kormányzó Tony Roche az edzője: az ausztrál legenda először nemet mondott neki – úgy gondolta, nem tud már annyi időt áldozni rá, amennyit megérdemelne –, ám amikor 2004 karácsonyán Federer bekopogott hozzá, és azt mondta neki, ajándéknak tekint minden percet, amit rááldoz, Roche nem térhetett ki az útból. Ha már a hazai karácsonyozásról is lemondott Federer azért, hogy 2005-ben még jobb lehessen, akkor megérdemli, hogy foglalkozzék vele.

Azóta Federer fölénye még nyomasztóbb. Roche annak a fenomenális ausztrál generációnak a tagja, amelyet még a csodálatos Harry Hopman tanított a mesterség fortélyaira – Laver, Emerson, Hoad, Stolle, Newcombe… –, márpedig értők szerint a klaszszikus tenisztudomány generációról generációra száll, ha pszichológusok, biomechanikusok s más tudorok lépnek a képbe, megette a fene az egészet. Nos, Federer most egy régi klasszistól tanul, elsősorban szóban – „azok a legértékesebb pillanatok, amikor Tony a pályán magyaráz” –, akinek a tudása tényleg egyedi. Szakmabeliek szerint ha egy Top20 környéki játékosról ki kell deríteni, hol vannak a gyenge pontjai, elég felküldeni egy órára, ütögessen a 60 éves guruval, aki ennyi idő alatt tökéletesen feltérképezi.

„Mindaz, amit én tudok a játékról, és mindaz, amit Tony tud, ideális elegyet alkot” – vont mérleget Federer. Federer mérlege pedig: az idén lesz 25 éves, eddig hétből hét Grand Slam-döntőt nyert meg. Sampras ugyanilyen korban ugyanennyinél tartott. Jelenleg nem látni semmit és senkit, ami és aki meggátolhatná Pete 14-es csúcsának megdöntését. ---- A ----