Nagy kaland Hongkongban

– Hogyan vetette ilyen messzire a sors?
– Már kétezer-kettőben letettem a kardot – mondta Decsi András. – Ám tavaly még összekaptam magam, és Nemcsik Zsolt, valamint az öcsém társaságában elindultam a bangkoki Világkupa-versenyen, mondván, vívjunk egy jót! Végül csak egy tussal maradtam le a dobogóról. A versenyen az összes ázsiai ország képviseltette magát, felfigyeltek rám.

– Ennek köszönheti Hongkongot?
– Igen, ugyanis tavaly, az év végén megkerestek a hongkongiak, hogy szükségük van egy szakemberre, aki felkészíti őket az idei Ázsiai Játékokra. Január közepétől vagyok a kard szakág vezetője, valamennyi korosztály munkáját én irányítom, huszonhét vívóm van.

– Meséljen valamit az ottani vívóéletről.
– Mindhárom fegyvernem létezik, egy hatalmas sportkomplexumban zajlanak az edzések – a vívás mellett más sportágakban is. Vannak, akik itt is laknak a csarnok szállodai részében, amiként egyelőre én is, de hamarosan apartmanba költözöm. A hongkongi vívók a saját színeikben, ám az egyre erősebb kínai vívókkal együtt járnak versenyezni, de nemigen mozdulnak ki Ázsiából.

– Hogyan sikerült beilleszkednie?
– Jól beszélek angolul, a versenyzők is, úgyhogy nincsenek társalgási gondjaim. Az éttermekben viszont – az útikönyvekben írtakkal ellentétben – csak kínaiul értenek, ott már nem egyszerű feltalálnom magam. Képzelheti, mennyit értek a kínaiul írt étlapokból… A honvágyat enyhíti, hogy gyakran beszélek az otthoniakkal telefonon, a közelgő szöuli Világkupán pedig találkozom majd az öccsémmel, akinek lendületet adhat a pályáján, hogy Mihai Covaliut fölényesen győzte le.