Tényleg amatőrök voltak

Amatőrök – jól van, no –, de azért csak tudnak hokizni.
Elvégre kanadaiak!
Gyaníthatóan sokan gondolkoztak így, nem csoda, hogy éppen erre a meccsre jöttek össze a legtöbben a Budapesti Koriközpontban, bár a Pannon GSM-torna első két napján történtek alapján azért őszintén szólva sejteni lehetett, hogy itt nem lesz olyan „hirig”, mint volt 2004 februárjában Székesfehérvárott, amikor máig emlékezetes meccsen „csak” 5–4-re nyert a juharleveles alakulat, s nem lesz olyan tengerentúli gálaelőadás sem, mint volt 2004 áprilisában (9–2) és tavaly (7–0) a Papp László Budapest Sportarénában.
No, de hogy ők vezessenek!
Azért ez sem volt benne a pakliban. Különösen azután, hogy pénteken a horvátokkal 1–1-et játszott a Team Canada néven futó Thunder Bay Bombers, vagyis a kanadai amatőrbajnok, szombaton pedig 6–1-re átgázoltak rajta a szlovénok.
Mindenesetre az első tíz perc alapján azt látni lehetett, hogy nem véletlenül figyelt fel anno Jason Firthre a Detroit (1991-ben draftolták), láthatóan nagyon érzi a kaput, nem csoda, hogy az UHL (a negyedik számú országos liga) történetének egyik legeredményesebb támadója, a kanadaiak pedig néhány veszélyes támadással, no meg egy szépen kidolgozott emberelőnyös góllal jelezték: ha profi szinten tennék, amit tesznek, akkor ennél akár sokkal jobbak is lehetnének.
Szóval 1–0 volt oda, aztán az első tíz perc elteltével elfogyott az ellenfél szuflája, s egyre inkább az történt a jégen, amit Pat Cortina játékosai akartak.
Márpedig ők gólt, gólokat akartak lőni .
Igazából csak az volt a kérdés, mikor sikerül megtörni az amúgy remekül védő Scott Sutton és a vendégcsapat védelmének ellenállását, mert érezhető volt, hogy attól kezdve már nem lesz megállás. Nos, erre a 14. percig kellett várni, akkor viszont a dunaújvárosi Benk András remek passzal hozta helyzetbe Ocskay Gábort (az immár kétszeres válogatott ifjú hokisnak ez volt az első pontja a nemzeti csapatban!), aki remek lövéssel megindította a hazai gólfolyamot. Az első játékrész vége előtt aztán a fehérváriak kedvenc „Csicsója” még egyszer betalált (a Sille Tamással végigvitt akciója tankönyvbe illő volt), majd Ladányi Balázs jól megszokott passzából Vas Márton – emberhátrányból! – a megnyugtató 3–1-re növelte az előnyt.
Csendesen csordogált a meccs, tagadhatatlanul matinéhangulatban.
Talán maguk a játékosok sem élvezték annyira, mint általában egy magyar–kanadai meccstől várná az ember, s igazából a hangulat sem volt fergeteges, de elég volt néhány pofon – a vendégek az idő előrehaladtával egyre ingerültebbé váltak –, hogy legalább rövid időre felpörögjenek az események: a második harmad derekán Horváth András és Jason Burke összeakaszkodott, s néhány, jó ütemben elengedett jobbhorog (ezekből egyébként a harmadik harmadra is maradt néhány) talán a játékrész legizgalmasabb pillanatait jelentette. A legszebbet pedig Ladányi Balázs zseniális, majdnem egész pályás kiugratása, amelyet Peterdi Imre góllal hálált meg egykori újvárosi csapattársának.
Kezdett felborulni a pálya.
Futószalagon jöttek a magyar helyzetek, a tengerengúli együttes láthatóan mind kevésbé bírta a tempót. Ennek leginkább Benk András örült, aki az első harmadbéli előkészítése után a középsőben már a kapuba is betalált, így még az unokáinak is eldicsekedhet majd, hogy a válogatottban az első gólpasszát és első gólját a kanadaiak ellen jegyezhette.
Hogy ez „csak” a Team Canada volt?
Egyfelől ezt nem feltétlenül kell majd hozzátennie, másrészt pedig akkor ki emlékszik majd erre?
Bennünk azonban egyelőre frissen él ez az eredmény (a befejező etapban még Mike Figliomeni, Troy Illijow, Steve Dumonski és Szajbert Krisztián is betalált, így 6–4 lett a vége), a kicsit elrontott utolsó harmad, a Pannon GSM-torna második helye, no meg az, hogy ezek a juharlevelesek azért csak tudtak hokizni.
Más kérdés, hogy – lássuk be – tényleg amatőrök voltak.

MESTERMÉRLEG

Pat Cortina, a magyarok kapitánya: A játékvezetők furcsa stílusban vezették a mérkőzést, de azért a nézők jól szórakozhattak. Örülök játékosaim teljesítményének, látszott, hogy élvezik a hokit. Tudtuk, hogy ha az ellenfél felhúzza a kanadai mezt, akkor az utolsó pillanatig küzd majd, s ez most is bebizonyosodott. Elégedett vagyok azzal, amit csapatom az elmúlt három napban produkált.

Ray Vern, a kanadaiak edzője: Az első két harmadban megpróbáltunk európai stílusban játszani, de mivel láttuk, hogy ennek semmi értelme, ezért a harmadikban váltottunk, és ez meg is hozta az eredményt. Sajnos a játékvezetők az amerikai stílust nem mindig kezelték megfelelően, ezért volt sok a kiállítás. Köszönjük a meghívást, a mi csapatunknak ekkora élményben még sohasem volt része.

Kopitar: „Lehetnék erősebb”

A Pannon GSM-tornán a szlovén válogatottal jégre lépő Anze Kopitar 18 évesen már a svéd elitligában terelgeti
a pakkot, mi több, draftolta őt a NHL-ben szereplő Los Angeles Kings.
Anze Kopitar nem szeret dicsekedni. Egész sor érdekes információt a szlovén csapat menedzserétől kellett megtudnunk róla. A tavalyi U18-as divízió–1-es világbajnokságon Mariborban 43 NHL-es játékosügynök, úgynevezett scout ült a nézőtéren, s a Los Angelesi-ek egy pilllanatig sem halogatták a dolgot, amint betöltötte a 18. élet-évét, már a születésnapján elé tették a szerződést. Tavaly részt vett az U18-as, U20-as vb-n is (mindkét tornán a legjobb játékossá választották, és ő volt a pontkirály is), majd a rigai olimpiai kvalifikációs tornán a felnőttválogatottban is bemutatkozott, végül a bécsi A-csoportos vb-n is tagja volt a keretnek – mindössze 18 évesen! A svéd elitligában tavaly a rájátszásra felhozták a juniorcsapatból a felnőttbe, az idén már a Södertälje első gárdáját erősíti.
A szlovén sztárjátékos az első két budapesti meccsen lépett jégre, aztán vissza kellett térnie klubcsapatához.
– Nagyon örülök, hogy megnyertük a nyitó meccsünket a magyarok ellen – mondta Anze Kopitar. – Sokat hibáztunk, ezért szoros lett az eredmény, de az a fontos, hogy győztünk a hazai jégen játszó, motivált magyarok ellen.
– Mi a szlovén hoki titka?
– Nem tudom. Szlovéniának kétmillió lakosa van, és mindössze hat fedett jégpálya működik – Jesenicében, Bledben, Mariborban, Celjében és kettő Ljubljanában. Ráadásul kevés az élvonalbeli játékosunk, valahogy mégis sikerül világszintű hokit játszanunk. Öt éve stabil tagjai vagyunk az
A-csoportnak, ez nem kis dolog.
– Most Svédországban játszik. Elégedett?
– Éppen azt szerettem volna, hogy az NHL előtt európai élvonalbeli bajnokságban is edződjek egy kicsit, hiszen nagyon fiatal vagyok. Mindig is szerettem a svéd hokit, a sokpasszos, kombinatív játék fekszik nekem.
– A nyáron azért már irány az NHL?
– Persze. Már tavaly is részt vettem egy újonctáborban, San Joséban, az idén is megméretem magam. Farmcsapatban semmiképp sem szeretnék játszani, ezért addig Svédországban maradok, amíg nem férek be az NHL-be. Türelmes vagyok, az idő nekem dolgozik. Azt mondják, a technikám és a gondolkodásom az erősségem, gyorsaságban viszont még fejlődnöm kell, és lehetnék erősebb is, de az erő majd megjön, ahogy múlnak az évek.
– Kit hívott fel először telefonon, amikor aláírta a tengerentúli szerződését?
– Az édesapámat, Matjaz Kopitart, aki szlovén válogatott játékos is volt, később a nemzeti csapat segédedzője, egyben trénerem a Jesenicénél. Talán csak egy boldogabb ember volt nálam aznap a világon: ő.