Újra a régi nóta: fel, vörösök!

Amikor 23 másodperccel a lefújás előtt Alekszej Kovaljov, az orosz válogatott kapitánya beütötte a kanadaiak sorsát megpecsételő második gólt (2–0), Wayne Gretzky, a címvédő együttes ügyvezető igazgatója halálra vált arccal állt fel, s viharzott ki a Torino Esposizione díszpáholyából, meg sem várva a szerda éjszakai olimpiai negyeddöntő befejezését. Mennyire más volt ez a jelenet, mint a négy évvel korábbi, amikor Salt Lake Cityben kisgyermekként, önfeledten ünnepelte a sportág feltalálóinak fél évszázad elteltével újra kiharcolt olimpiai aranyérmét!
Gretzky persze nem ment világgá, fél órával később előkerült, a sajtóértekezleten derekasan állta kérdéseket. Már viszonylag derekasan, merthogy olyan benyomást keltett, mint aki kábítószermámorba esett, de még az sem kizárható, hogy felhajtott fél liter whiskyt abban a harminc percben, amíg nem láttuk.

Játékosként könnyebb elviselni a kudarcot

„Össze vagyok törve, nehezen tudom szavakba foglalni, amit érzek – mondta a „Nagyember”, aki sajátos megvilágításba helyezte az idő relativitásáról alkotott fogalmainkat: a legutóbbi olimpia óta eltelt négy évben huszonnégyet öregedett. – Igaz, 1998-ban, Naganóban már átéltem valami hasonlót, de játékosként kudarcot vallani nem olyan szörnyű, mint csapatvezetőként. Felelősséget vállalok a kiesésünkért, azt azonban szeretném tudatosítani: nincs itt a világvége. Négy év múlva hazai földön, Vancouverben rendezzük az olimpiát, csodálatos lenne részt vállalni az aranyérem visszaszerzésében.”
A kanadai kollégák nem kímélték a nemzet bálványát, íme egy ritka kellemetlen felvetés: „A legutóbbi négy meccs tizenkét harmadából tizenegyben képtelen volt gólt ütni a kanadai csapat. Miért?”

„Fogalmam sincs, hiszen tele vagyunk világklasszissal. Azt azért ne feledjük, hogy a svájci és az orosz kapus is nagy napot fogott ki ellenünk.”
Szánalmas magyarázkodás, de Pat Quinn edző sem tudott sokkal jobbat kitalálni.
„Borzasztó volt az emberelőnyös lehetőségeink kihasználási százaléka, ennek az lehet az oka, hogy hat mérkőzés sem volt elegendő ahhoz, hogy csapattá kovácsolódjunk – fejtegette Pat Quinn. – Márpedig egyéni játékkal ilyen kiváló ellenfelekkel szemben nem érvényesülhetünk. Elbuktunk, nem tudtam teljesíteni, amit vállaltam. Azt azért gyorsan rögzítsük: a tornán egyetlen válogatottban sincs annyi tehetséges hokis, mint az oroszban.”
Felvetődött a logikus kérdés: miért maradtak ki a válogatottból olyan remek, fiatal csatárok, mint a torontói Jason Spezza, a carolinai Eric Staal vagy a pittsburghi Sydney Crosby, és miért kerültek be olyan „fáradt erőművészek”, mint Shane Doan, Kris Draper vagy éppen a csapatkapitány, 37 éves Joe Sakic?

Négy év múlva reváns – hazai pályán

„Sorolhatnánk még tucatnyi nevet, akiket beválogathattam volna, de szerintem ezzel a játékoskerettel is boldogulnunk kellett volna. Majd négy év múlva – de akkor már biztosan nélkülem” – tette hozzá Pat Quinn, aki egyébként a Toronto Maple Leafs szakvezetője.
Az orosz tábor eközben önfeledten ünnepelte a világraszóló sikert. A két válogatott – beleértve a jogelőd Szovjetuniót és a Független Államok Közösségét is – ezúttal kilencedszer csapott öszsze olimpiai tornán, s nyolcadszor győztek az oroszok. Az 1992-es albertville-i döntő óta viszont most találkoztak először.
„Alaposan elemeztük a tavalyi, bécsi vébéelődöntő videofelvételét, amikor kikaptunk Kanadától – mondta Vlagyimir Krikunov edző, akiről a torna elején alkotott, nem túl hízelgő vélemények most már határozottan felülvizsgálatra szorulnak. Szögezzük le: a Dinamo Moszkva trénere nagy tudású, higgadt, egyre rokonszenvesebb szakember. – Tanultunk a vereségből, azt hiszem, ez a meccs is bizonyította. Sikerült a fiatal és a rutinos hokisok ideális elegyét kialakítani, ezt a két gólszerző személye is illusztrálja: az elsőt a húszéves Alekszandr Ovecskin, a másodikat a harmincharmadik születésnapját a pénteki, Finnország elleni elődöntőn ünneplő Kovaljov ütötte.”

Bizony, itt az orosz új hullám: Ovecskin mellett a 19 éves Jevgenyij Malkin, Makszim Szusinszkij (21) és Ilja Kovalcsuk (22).
No meg a dicsőséges múlt képviselői is. A díszpáholyban – miközben Gretzky már régen elkullogott – még hosszú percekig ugrabugrált kisgyerekként, s paskolgatta egymás hátát Vjacseszlav Fetyiszov sportminiszter és Pavel Bure, Gretzky kollégája, az orosz válogatott ügyvezető igazgatója.
De ott ünnepelt a nézőtéren az ukrán futballsztár, Andrij Sevcsenko, a Milan futballistája, a keddi BL-meccs gólszerzője is. Ő ugyanis jó barátja Alekszej Jasinnak, az orosz csatárnak.

Végül ne feledkezzünk meg a találkozó egyik hőséről, Jevgenyij Nabokovról, a San Jose Sharks és az orosz válogatott kapusáról. A kazahból átvedlő, korábban a közép-ázsiai köztársaság kapuját védő hokis a hálója felé tartó mind a 27 korongot hárította, amióta ő véd Ilja Brizgalov helyett, az oroszok szárnyalnak.

Cseburaskák a győzelemért

Miként azok a kis fehér plüssmacik is repültek a jégre a lefújás pillanatában, amelyeket az orosz szurkolók hajigáltak be. Akik kifeszítettek egy hatalmas „Za rogyinu, za…” szövegű transzparenst, ami, ugye, magyarul annyit tesz: „A hazáért, …” A szlogen második fele lemaradt, de a történelemben járatos olvasók talán még emlékeznek a második világháborúban rohamra induló Vörös Hadsereg katonáinak csatakiáltására: „Za rogyinu, za Sztálina!”
Szóval, a plüssmaci neve Cseburaska, és egy népszerű orosz rajzfilm főszereplője. Itt, Torinóban pedig a szbornaja kabalafigurája lett.