Egyelőre dacból nem fúj visszavonulót

– Olyan híreket hallani birkózóberkekben, hogy visszavonul. Tényleg búcsúzni akar?
– Nem tudom, annyi biztos, hogy egyelőre nem készülök a versenyekre – mondta Berzicza Tamás. – Még nem döntöttem. Sokan vannak, akik nagyon szeretnék, hogy lelépjek a színről, rendszeresen azt sugallják, mennyire jó lenne már, ha nem lennék, de – talán éppen dacból – még nem mondom ki a végső szót.

– Mégis kik szeretnék, ha már nem birkózna?
– Nem akarok személyeskedni. Csak annyit mondok, korai még engem temetni. Igaz, már a harmincegyediket taposom, de még nem érzem úgy, hogy fizikálisan gyengültem volna, ellenkezőleg. Vagyis, most is lejárok futni, erősíteni, formában tartom magam, de egyelőre kiszakadok ebből a közegből.

– Miért vetődött fel egyáltalán a búcsú gondolata?
– Első ok: az új szabályok nem igazán fekszenek nekem, és az a gyanúm, hogy a sok változtatgatás után nem módosítják őket a következő néhány évben. Rövid a két perc, az egy perc állóharc meg főleg, nincs időm fizikálisan felőrölni az ellenfél erejét. Aztán meg jön az a kötelező parter a fordított emeléssel. Sajnos az ember felkészül, gürizik, izzad az edzéseken, aztán a verseny lutri, egyáltalán nem biztos, hogy a munka beérik. A korong dönt, hogy kit küldenek le először, aztán meg a vakszerencse, hogy mit enged a bíró. Szabályos parter és emelésindítás ugyanis nincs, hiszen minden versenyző igyekszik elmenni a határig, kihasználni a kiskapukat. Ez szerintem már nem birkózás, tönkretették a sportágat. Amióta látványosabbá akarták tenni, vagyis úgymond elkezdték megmenteni a birkózást, hatalmas baj van. Sok meccsen úgy kaptam ki tavaly, hogy meg sem izzadtam.

– Mi a második ok?
– Az utóbbi három-négy évben nem jöttek az eredmények. Kölyökkoromban sorra nyertem az aranyakat, voltam junior és serdülő világbajnok, ifjúsági Európa-bajnok, felnőttként meg nem sikerül az aranyat összehozni. Mindig csak a „majdnem”-ig jutottam el. Kis híján nyertem 1999-ben egy Európa-bajnoki aranyat, de Szófiában a bolgár Dobrev elleni döntőmet egész egyszerűen elcsalták. Majdnem nyertem egy vébéaranyat 1997-ben Wroclawban, de a finn Yli-Hannuksela élete meccsét vívta, azóta sem produkált semmit. A döntőig megvertem a kubai olimpiai bajnokot, az oroszt, de a fináléra elfogytam, vagyis kikapartam a finnek a gesztenyét. Be kell látnom, hogy nem lehet így csinálni, ahogyan én tettem – az utóbbi években ugyanis nem összpontosítottam száz százalékig a versenyzésre. Ráadásul a jövőmre is gondolnom kellett, vállalkozásom van, és emellett ennyire futotta.

– Vagyis maradt önben egy-két tüske…
– No igen. Úgy látom, nem igazán férek be a válogatottba. A nyolcvannégy kilóban Bárdosi Sándort favorizálja a vezetőség. Nem is lenne ezzel semmi baj, ő is remek birkózó, csak a budapesti vébé előtt meg sem kellett jelennie az országos bajnokságon, akkor is ő indulhatott. Pedig szívesen megmérkőztem volna vele. Vagyis kicsit úgy érzem, szélmalomharcot vívok.

– Végül is miért töpreng, miért nem jelenti be a visszavonulását?
– Sokaknak jobb lenne, ha abbahagynám, de én ezt még nem mondom ki. Most pihenek egyet, az évad első felét kihagyom, a Világkupán, a Magyar Nagydíjon, a hazai bajnokságon és az Európa-bajnokságon biztosan nem indulok, aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy dacból még egyszer nekirugaszkodom.