Kovács Péter: irány a Dunaferr

– Milyen célokkal érkezett Szegedre?
– Szerettem volna a lehető legtöbbet kihozni a csapatból, amely hosszú évek óta az élvonalban szerepel, itthon és Európában egyaránt. Az volt a célom, hogy valahol az élen végezzünk, a tervem ebben az évadban még megvalósulhat. A munkát csak a nyáron kezdem el Dunaújvárosban, addig csak a Szeged számít, hasonló hozzááállást várok a játékosoktól is.

– Mi a legkellemesebb szegedi élménye?
– Az, hogy profi körülmények közé kerültem, sem a csapatnak, sem jómagamnak nem voltak olyan napi gondjaim, amelyek akadályai lehettek volna a munkának, ráadásul a keret tagjainak többsége vérbeli, hivatásos kézilabdázó.

– Semmi, ami keserű szájízt hagyott maga után?
– Nem udvariasságból mondom, hogy nem volt olyan. Semmi sem hátráltatta a munkánkat.
– Kapott-e szerződéshoszszabbítási ajánlatot Szegeden?
– Beszélgettünk arról, hogy maradjak a klubnál, de olyan ajánlatot kaptam, amelyet nem tudtam elfogadni.

– Mi vonzotta Dunaújvárosba?
– A felkínált lehetőségek közül ez volt a legkedvezőbb, szakmai és anyagi tekintetben egyaránt. Azzal együtt, hogy a dunaújvárosi vezetők megosztották velem a gondjaikat. A klub nincs könnyű helyzetben, de a bajok megoldására vannak tervek. Fontos szempont volt az is, hogy három év távollét után hazaköltözhetek, hiszen Budán lakom, közel az autópályához, könnyen eljuthatok Dunaújvárosba.

– Nem visszalépés, hogy női csapathoz szerződik?
– Sorolhatom a híresebbnél híresebb, nemzetközi tekintélynek örvendő edzőket, például Kovács Lászlót, Mocsai Lajost, Hajdu Jánost vagy akár a dán Jan Pytlicket és Ulrik Wilbecket, akik hasonlóan váltottak. Amikor női csapattól férfiegyütteshez kerültek vagy éppen fordítva, hangsúlyozták, hogy a kézilabda az kézilabda, az edző az edző, egyik kategóriában sincs ilyen vagy olyan alcsoport. Más kérdés, hogy léteznek különleges sajátosságai a munkának, ha női csapatot irányít az ember, de ez természetes.