Fullasztó olasz tenger

Azt sem szabad elfeledni, hogy az eddig lezajlott kilenc final fourból csupán két esztendőben hiányzott olasz résztvevő: 2000-ben, amikor az előző évben győztes Roma darabokra hullott a bajnoki cím megszerzését követően, és főtáblára sem tudott kerülni; majd 2004-ben, amikor a LEN-nel támadt időpont-egyeztetési nehézségek miatt az összes itáliai klubcsapat távol maradt a küzdelmektől. Egyébként rendre eljutottak a négyig – és kétszer is előfordult, hogy két indulójuk szerepelt a final fourban (1998-ban Posillipo–Pescara döntőt rendeztek, tavaly a Posillipo és a Recco szerepelt a kétnapos eseményen).
A Savona mit sem érne Kásás és Sapics nélkül

Ez valamelyest jelzi, nem véletlen, hogy az idén három olasz került a négyes fináléba – tavaly ez csupán azért nem történt meg, mert a Posillipót és a Bresciát összesorsolták a nyolc között. Az olasz hegemónia természetesen azon nemzetek képviselőinek rovására megy, amelyeknek ők éppenséggel az uralmukat köszönhetik: az idei olasz triplát két magyar és egy szerb-montenegrói gárda bánta. Ennek kapcsán egyértelműsíthető: a Savona mit sem érne a szerb Sapics és Jokics, valamint Kásás Tamás nélkül (most ne említsük az olaszosított román Bogdan Rathot); a Recco gyenge utánzata lenne önmagának a szerb Vujaszinovics, Madaras Norbert és Szívós Márton nélkül; a címvédő Posillipo aligha utazhatna Dubrovnikba, ha nem tudhatná soraiban a szerb Zlokovicsot és Udovicsicset, valamint a görög Afrudakiszt.

Ahol több száz milliós a büdzsé

Az, hogya Vasas és a Herceg Novi Savonában és Nápolyban büntetőkig hajszolta a házigazdát, elképesztő bravúr. Hogy a Domino az összesítésben nyolccal maradt alul a Reccóval szemben, fájdalmas – különösen azért, mert a párosítások elkészítésekor Kovács István gárdája volt az egyetlen, amelynek reális esélye volt az olasz vetélytárs kiütésére. Ennek ellenére épp a Domino lett az egyetlen, amely két kínos vereséggel búcsúzott, a másik három párban a gólkülönbség – azazhogy két helyen az sem – döntött.

Az olasz klubok lehetőségeivel senki sem vetekedhet – a Domino kivételével. Az ottani csapatok költségvetése – ergo a megkereshető pénz – nagyságrendekkel nagyobb, mint bármelyik európai együttesé. Több száz milliós büdzsék ott, havi két-két és fél millió forintos sztárgázsik, ellentétben mondjuk a magyar átlaggal, ahol a legjobbak öt-hatszázezres bére már kiugró (kivéve a Dominót, amelyben az olimpiai bajnokok versenyképes, milliós nagyságrendű apanázst vehetnek fel).

Amikor a bírókkal is harcolni kell

Hasonló a helyzet, mint a kézilabdázóknál, ahol férfivonalon a spanyolok engedhetnek meg maguknak bármit, a medencében az olaszok ajánlataival nem lehet versenyezni. Egyedül a Domino tudott, más kérdés, hogy a bajnokcsapat négy dicső év után ötödikre csúfos körülmények között maradt le a final fourról. Ebből természetesen nem következik, hogy a magyar pólót temetni kell, elvégre a Vasas kimaradása sajnos megszokott: az angyalföldiek rendre kifognak egy „monstrumot”, háromból háromszor búcsúztak a negyeddöntőben. Azt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a Domino abban az évben tudta megnyerni a final fourt, amikor az olaszok nem indultak nemzetközi színtéren. Ez persze nem kritika: ne feledjük, ebben a sportágban fontos, hogy egy csapatnak a versenysorozat egyetlen fázisában sem kell hegynek felfelé kapaszkodnia idegenben, a bírók által mindig becsben részesített olasz gárdák medencéiben.