A népligeti építőmester

– Szenvedélyes dohányos?
– Nem akarok leszokni…

– Azért kérdezem, mert egy fotó tanúsága szerint, alighogy leszállt a buszról a kaproncai kupadöntőről hazaérkezve, máris rágyújtott.
– A buszon nem gyújtok rá, tilos, meg nem is illik, ami persze nem jelenti azt, hogy nem hiányzik a cigaretta.

– Amenynyit utaznak, akár le is szokhatna.
– Megpróbáltam, de úgy meghíztam, hogy le kellett cserélnem a ruhatáramat. Fogyókúrázni kezdtem, de sok volt egyszerre, hogy se cigaretta, se evés.

– A Fradiról meg sem próbált leszokni, gyanítom, ez a legnagyobb szenvedély az életében. Ott játszott, ott lett edző, s ott dolgozik ma is.
– Játékosként nem hittem, hogy ilyen szoros kötődés lesz a kapcsolatunkból. Hetvenötben írtam alá a klubhoz, de hamar megbántam. Alighogy leigazoltak, jött Takács Sanyi is, aki jobb volt a posztomon, mint én. Az első évben nem is játszottam sokat, aztán a Sanyi el-eltünedezett, és eljött az én időm. Azaz csak jött volna, mert szétment a vállam, s vége lett a karrieremnek. Legalábbis játékosként. Edzőként viszont azonnal elkezdődött, hiszen huszonöt évesen megkaptam az ifi fiúcsapatot, amely kárpótolt mindenért. Rengeteg gyerek akart nálunk kézilabdázni akkoriban, jók is voltunk, egy szó, mint száz, óriási lökést kaptam a pályához.

– Akkorát, hogy szinte bejárta Tolnát, Baranyát kilencvenkettőig, amikor – mondhatni – végleg visszatért a Fradiba.
– Közben is edzősködtem a Fradinál, sőt előfordult az is, hogy egyszerre vezettem a női és a férficsapatot, de valóban sok helyen megfordultam. Sőt. Az is megesett, hogy két helyen voltam edző. Az volt a legfontosabb, hogy pénzt keressek, vettem is egy romos házat Gödön. Muszáj volt ugyanis elköltöznöm Óbudáról, mert bár minden odaköt, a panellvilággal képtelen voltam és vagyok megbarátkozni.

– Az a romos ház jelképnek is jó, hiszen kívülről úgy tetszik, edzőként is építkezni szeret.
– Igen, úgy néz ki, fekszik nekem az, ha magam rakhatom össze a csapatomat, ha a magam képére formálhatom. A kilencvenes évek Fradijára ez éppúgy igaz, mint a mostanira. De a válogatottnál is ez a helyzet, azért vállaltam el a szövetségi kapitányságot is, mert ott sem ülhettem be a készbe.

– Ebben a módiban az is jó, hogy mire elkészül a mű, érzelmileg szükségképpen közel kerül egymáshoz a mester és a tanítvány.
– Igen, mert a munkának csak a bizalom lehet az alapja. Szokásom, hogy időnként, úgy tíz percre, negyedórára beleképzelem magam a játékosaim helyébe, megpróbálom kitalálni, mit hogyan látnak, gondolnak ők. Az én generációmnál, az ötveneseknél ez tulajdonképpen törvényszerű módszer, hiszen ahogy visszafelé haladok az időben, azt látom, hogy úgy tízévenként új és új világgal szembesültem, alkalmazkodnom kellett a hol kisebb, hol nagyobb változásokhoz. Az ilyesmi empátia nélkül nem megy.

– Ami nem zárja ki a hűséget, önnél például a Fradihoz. Mesélik, hogy kifejezetten haragszik azokra a játékosokra, akik elhagyják a csapatát.
– Esete válogatja. Ha valaki már sokat letett az asztalra, újdonságra vágyik, esetleg több pénzt akar keresni, menjen Isten hírével. A fiatalok viszont… Akik most elkívánkoznak tőlünk, azokkal nem vagyok kibékülve. Kamper Olíviával például… Saját nevelés, egyértelműen a mi termékünk. A nagy négyes, Tóth Tímea, Kirsner Erika, Katarina Mraviková és Lucia Uhraková mindenben segítették, ha úgy tetszik, a hátukon cipelték egészen addig, amíg ismert nem lett a szakmában. Most pedig, amikor már ő segíthetné a nagyokat, egyszerűen lelép, nem vállalja a versenyt a többi fiatallal.

– Az ő képét is leragasztja majd a tablón, mint annak idején Kovács Veráét?
– Az szép eset volt… De a történethez az is hozzátartozik, hogy négy évvel később visszafogadtuk, s most is ott segítek neki, ahol csak tudok.

– Szeret nőkkel dolgozni?
– A munkát szeretem, a sors pedig úgy hozta, hogy nőkkel dolgozom. Bennük az a nagyszerű, ha megérzik, hogy jó, amit akarok, akkor nem kell nekik naponta bizonyítanom, hogy tényleg az, míg a fiúknál biztosan akad egy-két játékos, aki fölteszi a kezét, hogy az semmi, neki van jobb ötlete.

– Visszatértünk a bizalomhoz?
– Az is benne van, de szerencse szintén kell ahhoz, hogy hitele legyen az embernek. A meccseken például… Nehéz helyzetekben nem elég a szakmai tudás, nélkülözhetetlen, hogy az edző ráérezzen egy-egy szituációra. Ha sikerül, attól nő az önbizalma, a magabiztossága pedig átragad a csapatra. A kaproncai kupadöntőben például hiába hajrázott erőteljesen a Podravka, biztos voltam benne, hogy nyerünk. Nem tudtam, csak éreztem, ami más kategória. Annyira más, hogy fogalmam sincs, honnan jött a bizonyosságom. Talán onnan, hogy hiszek a lányokban, ők pedig hisznek bennem. Meccsen egyébként az ő szerepük a fontosabb, hiszen ők vannak a pályán. Ezért is fontos, hogy önállóak legyenek.

– Önállóak?
– Igen. Arra nevelem őket. Keveset beszélek az edzéseken, elvégre a meccsek alatt sem vezényelhetem le az akcióinkat. Megállapodunk a teendőkben, aztán övék a pálya. Nincs rosszabb, mint amikor a csapat kottából játszik, amikor az edző folyamatosan kiabálja, hová menjen a passz, mikor jöjjön a lövés, és így tovább. Meggyőződésem, hogy a döntéskényszer a lehető legtöbbet hozza ki a játékosokból, kreatívak lesznek tőle, és bátrak.

– Még az sem zavarja őket, hogy hitelbe játszanak?
– Meccs közben biztosan nem. Egyébként föltehetően igen. Még akkor is, ha mi a Fradiban megbeszéltük, hogy tesszük a dolgunkat, nem siránkozunk. Attól nem lesz több pénzünk.

– Most, a kupagyőzelem után biztosan tolonganak majd a támogatók.
– Ne higgye, nem ilyen egyszerű a helyzet. De van remény… A szponzori együttműködés nálunk, Magyarországon nem a sikerektől függ, kapcsolati tőke eredménye. Ezért jó, hogy a Budapest Bank az egyik támogatónk, elvégre egy pénzintézet rengeteg ügyféllel áll kapcsolatban, így mit lehet tudni, hátha…

– Hátha…? Eddig határozottabb volt.
– Igaza van. Akkor nem hátha, hanem – biztosan. Bárcsak ezen múlna…