„Nem volt könnyű álmom”

Kemény Dénes szövetségi kapitány őszintén válaszolt hétfő reggel a Napkelte című műsorban Gyárfás Tamásnak: valóban időt kért a nyolcadik, vitatható gólunk előtt, de a bírók nem vették észre. A leálló szerbek mellett Varga Dániel egyenlített ki 14 másodperccel a lefújás előtt, s ha már így alakult, természetesen a magyar zsűri és Kemény Dénes sem bólogatott utólag nagyokat a medence partján, hogy igen, időt kértem. Nenad Manojlovics sem viselkedett volna másként fordított helyzetben.

De mondott érdekesebbet is a kapitány. Ő abban a hitben akarta magához inteni a játékosait, hogy csak Alekszandar Csiricset állították ki, Molnár Tamást nem. Vagyis az emberelőnyös figuráról szeretett volna diskurálni. Aztán emlegette Szívós Márton meg nem adott találatát, amely a hosszabbítás második három percének lejárta előtt egy másodperccel született. A szlovén bíró, Boris Margeta azzal indokolta döntését még a meccs után, hogy a szabálytalanságot öt méteren belül fújta be, Szívós pedig öt méterről eresztette meg lövését. Vagyis ha az eredeti távolságról tüzel, meg sem lehetett volna adni. Kemény visszanézte a meccset, szerinte szabályos körülmények között esett Szívós találata, ám egyúttal ön-kritikusan megjegyezte: nem ezen ment el a siker.
Valóban nem.
Ezért a fent leírt két szituációtól függetlenül tettük fel kérdéseinket a szövetségi kapitánynak.

– Úgy aludt, mint a többi elvesztett finálé után?
– Nem volt könnyű álmom – mondta Kemény Dénes. – Négyszer vesztettünk a kapitányságom alatt döntőt úgy, hogy győzni mentünk. Nem sorolom ide a tavalyi Világliga-finálét, amelyben rengetegen hiányoztak, a világbajnokság és most a Világkupa elvesztése viszont érzékenyen érint – már most unom a vereségeket. Mindig úgy éreztem, hogy jól tudunk döntőt játszani, de kétszer rácáfoltunk az elméletre.

– Nem tart attól, hogy egyfajta szerbfóbia kezd kialakulni a csapatban?
– Amikor szövetségi kapitány lettem, mindenki olaszfóbiáról beszélt, aztán spanyolról, most szerbről, és már előre látom, hogy legközelebb oroszról vagy nem is tudom még milyen fóbiáról is szó esik majd. Én viszont azt mondom, hogy az elmúlt tíz év alatt mi lettünk a mumusai az összes csapatnak, még mindig nagyon jól állunk.

– Hogy fordulhat elő, hogy a montreali világbajnoki döntő után újra begörcsöltek a sok sikert megélt, millió tapasztalattal felvértezett, harcedzett játékosok?
– A játékosok azon gondolkodtak, mi lesz akkor, ha nem megy majd a játék. És ha nem megy, szenvedni kell, vért kell izzadni a győzelemért. Nos, már az első negyedben kiderült, hogy ez lesz a menü, nem csirkepaprikás nokedlivel. Óhatatlanul a B-verzióba, a szenvedésbe estünk bele. Nem attól tartottunk, hogy jók lesznek a szerbek, hanem attól, hogy esetleg mi leszünk rosszak. Vagyis mi gyártottuk magunknak a B-verziót, amely idegenül hatott az első négy meccsen bemutatott pólógála után, az arénát uraló ünnepi hangulatban különösen.

– A szenvedés leginkább az emberelőnyök gyatra kihasználásában nyilvánult meg, tizenhét lehetőségből mindössze kettővel éltünk. Ijesztő.
– Az elején elkapkodtuk a fórokat, holott két-három gólos előnyt is kovácsolhattunk volna, megzavarva ezzel a szerbeket. De mindig olyan játékosnak toltuk arrébb a labdát, aki nem volt helyzetben, persze hogy hibázott. Később pedig már hiába kapta meg a labdát gólhelyzetben, nem merte vállalni a végrehajtást. Nem tudtunk kiszakadni a spirálból. Nem az előnysémákkal volt a baj, hiszen előtte négy napig minden rendben volt.

– Noha egy nap sem telt el a kudarc óta, sok gondolat fogalmazódhatott meg önben: mi volt rossz, mit kellene másként csinálni?
– Keddre elhívtam magamhoz Acsára a csapatot, remélem, mindenki el tud jönni. Sütünk egy kis húst, beszélgetünk. Nagy szükség van az összejövetelre, így tettünk négy esztendeje is, amikor elveszítettük az oroszok ellen a Világkupa-finálét. Érdekes, akkor is kedden volt a találkozó, de nem ezért szerveztem ugyanúgy. Az akkori disputa után jobb idők köszöntöttek ránk, remélem, most sem lesz másként, még ha nem is tudom garantálni a pekingi diadalt. Sok minden nem tetszett, de ezt előbb a játékosokkal közlöm, és a reakcióikból az is kiderülhet, hogy én láttam rosszul valamit.

– Visszanézte az egész meccset?
– Igen, és azt tudom mondani, amit már az előbb feszegettem. Nem voltunk felkészülve a szenvedésre: hamm, bekaplak alapon akartunk túlesni a döntőn, türelmetlenül pólóztunk.

– Úgy általában milyen benyomásokat szerzett a Világkupáról?
– Üde színfoltja volt a tornának a spanyol együttes, pedig a szerbek elleni szoros vereségét sokan fitymálva fogadták a csoportmeccsek alatt. És most megint magunkról beszélnék. Örülök, hogy az Athénban még nem járt játékosok egyre stabilabb formát mutatnak, ugyanakkor vigyázni kell, hogy az oszlopos csapattagok formaingadozása ne állandósuljon. Ha csak rövid ideig tart, akkor formahanyatlásról, ha huzamos ideig, akkor tudásszinthanyatlásról beszélünk. Egyvalamiben biztosan nem állunk jobban, mint tavaly: míg Athénban hat-hét nyerő típusú játékost számoltam meg a csapatban, a montreali vébére ez csökkent három-négyre, ami mostanra sem változott. ---- „A kékek a poklok poklát járták meg ahhoz, amit már a rendes játékidőben el kellett volna érniük a budapesti vízilabda Világkupa döntőjében a magyarok ellen. Érett csapatjátékot mutattak akkor is, amikor a hosszabbításban már nem volt lehetőségük a cserére, és amikor a két játékvezetőről csak a magyar sapka hiányzott ahhoz, hogy teljes egészében felfedjék magukat. Manojlovics legényei mindent elbírtak” – írta hétfőn a belgrádi Szportszki Zsurnal.

„Az első helyért jöttünk, és meg is szereztük, mert sokkal jobban játszottunk, mint a magyarok. A szerb és a magyar a két legjobb csapat a világon, az utóbbi években mindig egymás ellen döntőztünk. Azért nyertünk, mert jobban koncentráltunk az egész mérkőzés folyamán, így a végén is. Nagyon hangulatos az uszoda, fantasztikus élmény volt itt játszani” – értékelt Denisz Sefik, a Világkupa-győztes kapusa.

„Rendkívül fárasztó mérkőzés volt, minden elismerésem azoké, akik a kipontozódások után végig bírták. Meggyengült csapattal is képesek voltunk legyőzni a magyarokat, ami óriási dolog. Az Európa-bajnokságig igyekszem még fejlődni, mert lehetek jobb is, no meg szeretném elkerülni a kipontozódást” – hangzott a 19 éves Filip Filipovics értékelése, aki három gólt szerezve pontozódott ki a 22. percben. ---- Kísértett a montreali vb. A csoportmérkőzéseken szárnyalt a csapat, úgy tűnt, lendületével mindenkit elsöpör, akár a döntőben is. Nem így történt. A fináléban érthetetlenül elbizonytalanodtak olimpiai bajnokaink, valószínűleg rémálmaikban kísérti őket a 2/17-es előnykihasználási mutató. Ne feledjük, Kemény Dénes az általa legerősebbnek tartott együttest küldte harcba, míg a szerbeknél négy olyan hiányzó akadt, aki ideális esetben ott tempózik a többiekkel a medencében.

Zlokovics, Udovicsics, Vujaszinovics, Trbojevics nem játszott, ellenben 19 esztendősen lépett elő vezéregyéniséggé Filipovics. Ugye, a szerbek az utánpótlástornákon is végigverték a világot. A hiányzók a hosszú szezont pihenték ki, hárman érdekelve voltak az olasz bajnoki döntőben. Csakúgy, mint Madaras és Szívós, ám őket nem hagyhatta ki Kemény Dénes a csapatból egy hazai Világkupán – jóllehet csak egy hetet készültek, regenerálódás nélkül. Ne kerteljünk, egyikük sem fogott ki jó formát. De amúgy is vegyes a kép. Egyedül Kásás nyújtott végig kiválót, Szécsi kapusteljesítménye kiemelendő, és Fodor Rajmund előtt is le a kalappal.