Az örömhöz is idő kell

– Mire lehet következtetni abból, hogy folyamatosan csökken a különbség a dobogós helyekért küzdők között?
– Arra, hogy egyre kiélezettebb a verseny, és mindenkiben buzog a bizonyítási vágy – mondta ifjú Tóth János. – Ugyanakkor persze az is igaz, hogy a szombathelyi viadalon – a pályák jellegéből adódóan – sohasem voltak nagy különbségek. Itt, ha a verseny elején felvett ritmusodat tartani tudod, nem lehet baj. Ezen a versenyen mindig nagyon kevésen múlt a siker, és vannak kategóriák, ahol most is csak tizedek döntöttek.

– Két másodpercnyi különbség két nap alatt szinte semmi! Mennyire viseli meg az idegeket, hogy egyetlen pillanatra sem szabad elveszíteni a koncentrációt?
– Aki fegyelmezett, az nem veszi észre a megterhelést, egyszerűen csak próbál hibamentesen autózni. A verseny után sem éreztem, hogy különösebben elfáradtam volna, ugyanakkor az is igaz, hajnali egy óráig nem tudtam elaludni, mert folyamatosan járt az agyam.

– Miről beszélgettek navigátorával, Bahor Beával az utolsó gyorsaságira menet?
– Ilyenkor nem folytatunk mélyenszántó társalgást, többnyire megbeszéljük, ha valami gond volt az itinerben az előző körben, vagy valamit rosszul diktáltam fel. A körömrágós izgulást mindenki megtartja magának.

– Úgy hallottam, Bea mindig doppingolja önt valamivel. Hol csoki, hol cukorka lapul a táskájában, amivel meglepi önt a kritikus pillanatokban. Igaz ez?
– Most tic-tacot hozott, ami azért volt jó, mert az összekötő szakaszokon az ember hajlamos elkókadni, a mentolos cukorka pedig köztudottan frissítőleg hat. Ez egyfajta tuning, még ha nem is tudatos. Viccelődtünk is, mert nem tudtuk eldönteni, hány szemet adjon. Ha rosszabbat mentünk, mint az előző körben, akkor háromról ötre emeltük az adagot...

– A verseny végén nem tűnt felhőtlenül boldognak.
– Kell egy kis idő, amíg az ember feldolgozza a történteket. Az örömmel is így vagyok – lassan adom át magam az érzésnek. Néhány órával a célceremónia után érzem igazán azt, hogy tényleg nagy dolgot vittünk véghez, és akkor már örülni is tudok.

– Négy versenyen vagyunk túl, három van még hátra. Hogyan látja az esélyeket?
– Nem is tudom. Amikor az idény elején nézegettem a versenynaptárt, nem nagyon bíztam abban, hogy meg tudjuk nyerni a szombathelyi viadalt, mert nem fekszenek nekem ezek a pályák.

– Miért nem?
– Mert van jó néhány rész, amely eldöntheti akár a szakaszgyőzelmet is, és nekem fogalmam sincs, mit kell ott tenni, hogy felém billenjen a mérleg nyelve.

– Térjünk vissza az esélyekre: mit jósol?
– Nem mernék jósolni. Egy murva- és két aszfaltverseny van hátra, ezek mindegyikén célba kellene érni, és majdnem mindenhol a maximumot nyújtani. Pontosabban, ha négy hét múlva, Veszprémben sikerülne jó eredményt produkálnunk, utána már könnyebb lenne a helyzetünk.