„Bevallom, csöppet sem vágytam előléptetésre”

– Fáradt, megviselt a hangja.
– Kimerültnek érzi? Éppen pihentem, amikor hívott. Délelőtt edzett a csapat, és egyébként is sűrű nap van mögöttem. Relaxáltam – mondta szinte egy szuszra Valére Billen, az Újpesten pénteken másodból vezetőedzővé előléptetett belga szakember.

– Az önt fogadó öltözői hangulatot elképzelve mi sem természetesebb, hogy szükségét érezte néhány nyugodt percnek.
– Úgy gondolja? Pedig csupán fizikai fáradtságról volt szó. Egyébként viszont valóban nem vetette szét a társaságot a jókedv... Tény: elveszítettünk egy fontos mérkőzést. Megpróbáljuk megfejteni, mi okozta ezt a súlyos, demoralizáló vereséget. Reálisan kell felmérnünk a helyzetet, aztán kötelező továbblépni, és kizárólag a következő feladatra, a ránk váró munkára koncentrálhatunk. Borzalmasan nehéz ekkora trauma után az újrakezdés, de egyszerűen nincs más választásunk: csak előre szabad tekintenünk. Meggyőződé-sem szerint ez az egyetlen járható út.

– A csütörtöki „ösvényen” maradva: mi történt? Úgy tűnt, semmi nem stimmel.
– Pontosan. Eleve kegyetlen alaphelyzetből kezdtük a szezont. Az előző bajnokságban az aranyérem az utolsó pillanatban kisiklott a kezünkből, a klubot megbüntették, amit sajnos nem sikerült feldolgoznunk, a rendszerben kiemelkedő szerepet betöltő játékosok dőltek ki a felkészülés során, új edző érkezett Újpestre, az eddigiektől némiképp eltérő elképzelésekkel, ami a személyiségek különbözőségéből fakadóan cseppet sem meglepő, s a legkevésbé sem elítélendő, de az átállás nem megy egyik napról a másikra. Ez így együtt meglehetősen sok, nem? Elkezdődött az összecsapás, s bő fél óra elteltével kettő nullára vezetett az ellenfél. Ez jelentette a mélypontot. Mi volt a gond csütörtök este? A válasz terjedelmes, de tömören is megfogalmazhatom: minden. Minden rosszul sült el.

– Vezetőedzőként mit tekint első feladatának?
– Vissza kell csempésznem azt a hangulatot, amely korábban a klubban, az öltözőben uralkodott. Megint meg kell tanulnunk mosolyogni, mert az ember így nagyobb örömmel teszi a dolgát. Egy-szerűen hangzik, holott korántsem az, csakhogy az edzői ars poeticám szerint ez mindennek az alapja. Ahol ideges, szorongó, bánatos arcokat látsz, ott beszélhetsz bármiről: taktikáról, fegyelemről, akármiről. A hatás meg sem közelíti azt, amit abban az esetben érsz el, ha a hallgatóságod alapvetően jókedvű, oldott társaság. Néha elég egy erőteljes „Helló! Készen állsz a munkára?” kérdés, máskor viszont több kell.

– Papíron most ön is „több” lett.
– Csakhogy nem számítottam, és bevallom, csöppet sem vágytam előléptetésre. Felkértek, vállalom a megbízást, és a legjobb tudásom szerint végzem majd a munkámat. Belgiumban dolgoztam vezetőedzőként, de tökéletesen elégedett és boldog voltam pályaedzőként. Nekem örömet szerez, ha bemutathatok egy gyakorlatot a játékosoknak, aztán viszontlátom tőlük. Aki ismer, tudja: nem vágyom a tablókra, legkevésbé az első sorba.

– Aláírta már a szerződését?
– Még nem.

– Hány évre szól?
– Három évre szólt a klubbal az előző megállapodásom, amelyet módosítanunk kell a munkaköröm megváltozása miatt.

– Az angolja elsőrangú, francia az anyanyelve, tudtommal németül is beszél, de mi a helyzet a magyarral? A főnöki poszt erőteljesebb kommunikációt kíván a játékosokkal.
– A csapatból jó néhányan beszélnek angolul, ketten németül, Kokó pedig franciául. Egyébként én sem tétlenkedtem, a szakmai szempontból fontos magyar kifejezések használata nem okoz problémát. Nem mellékesen a futballisták már ismernek, akárcsak Víg Péter. Utóbbi nem egyszerűen nagyszerű kolléga, de hasonlóan is gondolkodunk a labdarúgásról, ami azért cseppet sem hátrány, ha már a megértésről beszélünk.