Dunaújvárosban 2000-ben még bajnokcsapatot ünnepeltek, Bajnokok Ligája-selejtezőre, UEFA-kupa- meccsekre készültek, és az épülő új stadiont csodálták. Azóta a csapat elindult a lejtőn, 2003-ban kiesett az élvonalból. Most világbajnoki bronzérmes edző, a horvát Ivan Katalinic vezetésével próbál feltámadni.
Danis Barna
Ivan Katalinic elôbb mondja,...
Danis Barna
Ivan Katalinic elôbb mondja,...
A napsütéses dunaújvárosi reggelen Jenő bácsi, a csapat gyúrója a „hátsó füves” melletti rozoga padon üldögélt, és figyelte a fiúkat. A játékosok jó része nemrégiben még az ificsapat tagja volt, szinte kölyökképűek, lelkesedésük töretlen, úgyhogy vidáman és önbizalommal telve gyakoroltak.
Persze van is miért boldognak lenniük: a Dunaújváros az NB II Nyugati csoportjának első helyén áll, a hat pont és a nyolc egyes gólkülönbség sokat sejtető. Talán korai lenne túlzó jelzőkkel illetni a gárdát, de a parádés rajt mégis azt mondatja, hogy az elmúlt évek mélyrepülése után megmozdult valami Dunaújvárosban.
Körülnézve láthatjuk, csoda nem történt. A stadion építése régen megrekedt, nem érkezett a klubhoz amerikai, spanyol vagy szlovák megmentő, és nyári bombaigazolásokról sem beszélhetünk, de…
Valami mégis gyökeresen megváltozott – munkához látott az új vezetőedző, Ivan Katalinic.
Az 55 esztendős horvát vezetőedző júliusban szerződött az újvárosiakhoz, miután hosszú játékos- és edzői pályafutása során kis túlzással a fél világot bejárta. A Hajduk Split és a Southampton korábbi játékosa és a jugoszláv nemzeti együttes tizenhétszeres válogatott kapusa játékos-pályafutása befejeztével edzőként folytatta; a kilencvenes évek elején kétszer bajnokságot, kétszer kupát, háromszor szuperkupát nyert hazájában a Hajduk Splittel, később pedig Kelet-Európa és a Közel-Kelet jó néhány együttesének kispadját koptatta.
Legnagyobb büszkesége, hogy 1995-ben a Bajnokok Ligája negyeddöntőjéig menetelt spliti csapatával, és ott csak a későbbi győztes holland Ajax tudta megállítani. Szakmai felkészültségét a horvát válogatott mellett is bizonyította, hiszen az 1998-as vb-bronzérmet nyerő gárdánál és a 2000-es Eb-n szereplő csapatnál kapusedzőként, míg a 2002-es ázsiai vb-n részt vevő együttesnél másodedzőként tevékenykedett.
Danis Barna
...majd mutatja, hogyan kell b?völni a labdát
Amióta a magyar futballban dolgozik, csupán a Nemzeti Sport volt kíváncsi a tréningjeire, az edzői karból sem adják a kilincset egymásnak a kollégák Dunaújvárosban, hátha látnak valami újat, valami megtanulnivalót.
Pedig Jenő bácsi, a csapat gyúrója kész véleménnyel vár minden érdeklődőt: „Igazi profi, látszik rajta, hogy Angliában futballozott”.
Valóban: ha kell, maga mutatja meg, hova kell állni, ha arra van szükség, lelkesen biztat, ha úgy látja jónak, hátrébb lép, és csípőre tett kézzel, mintegy kívülállóként szemléli a gyakorlatot.
Többnyire működnek az angol vezényszavak, a szabadrúgás-kombinációnál azonban már az edző is jobbnak látja állandó tolmácsának, Istokovics Miklósnak a segítségét igénybe venni. A nyelvi problémák és a fordítással járó bonyodalmak egy pillanatra sem zökkentik ki nyugalmából.
Tekintélyt parancsoló alkata kemény jellemről árulkodik, játékosai mégis csodálják és tisztelik. A futballhoz (is) szigor kell, egy edzőnek akkor van tekintélye, ha követel, ha úgy követel, hogy annak a játékos is érzi a hasznát.
Kérdés persze, hogy egy horvát edzőnek mekkora örömöt jelent a szebb napokat látott magyar futballban dolgozni.
Nézzük a konkrét példát: a dunaújvárosi edzői szobában a falra függesztett heti program felett ott a stadion eredeti látványterve, villanyvilágítással, tisztességes öltözőépülettel és komplett nézőtérrel, s habár a képen látható létesítmény köszönő viszonyban sincs a valódival, Ivan Katalinic nem elégedetlen.
„Minden adva van a jó szerepléshez, az emberek pedig újra első osztályú csapatot akarnak – mondja a horvát edző, miközben stoplis cipőjét húzza le a lábáról. – A volt kommunista országokban a futball elsősorban pénzkérdés. Edzésre járni ugyanakkor itt is lehet, a kemény munka pedig a megfelelő fizikai felkészültség alapja. Amikor nincs meg az erőnlét, akkor hiányzik a koncentráció is. Ehhez nem pénz kell, hanem elszántság.”
A mozdulatain látszik, az edzésen ő is elfáradt, mégis állítja: jobban kedveli azokat a napokat, amikor két foglalkozást vezényelhet.
„Nem szeretem a tétlenséget. Feleségem egyelőre Splitben maradt, a fiaimat is ritkán látom: egyikük Londonban, egy bankban dolgozik, a másik újságíró a horvát sportnapilapnál. Annak idején, mikor még aktív labdarúgó voltam, Banks volt a becenevem, tudja, az angol kapus, Gordon Banks után. Hozzá hasonlóan hosszú hajat viseltem, és a kapuban én is inkább helyezkedtem, mint vetődtem. Volt egy másik nevem is Horvátországban: Rettegett Iván. Ezt az egyik horvát újságíró ragasztotta rám, amikor a Hajduk Split edzőjeként dolgoztam, és egy héten belül háromszor is legyőztük az ősi rivális Dinamo Zagrebet.”
Ez jó.
Rettegett Iván itt van Magyarországon. Csendben, szinte észrevétlenül érkezett, nem kavart viharos botrányokat, nem tett hangzatos kijelentéseket, mégis érdemes rá figyelni. Hogy miért? Mert hitvallása éppen a magyar futball legnagyobb hiányossága: a munka.