„Rossz volt látni a többieket”

Előttünk a kép. Kásás Tamás a belgrádi Tasmajdan uszoda medencéjének szélén üldögél, beletúr a hajába, és nem érti, hogyan veszíthetett a szerbek ellen megint a magyar férfi vízilabda-válogatott. Lerí róla, nagyon megviseli az Eb döntőjében elszenvedett 9–8-as vereség. Azóta eltelt 11 nap.

– Naponta hányszor jut eszébe a finálé?
– Most már csak akkor foglalkozom vele, ha emlékeztetnek rá – mondta Kásás Tamás. – Nem rágódom rajta, tudomásul kell venni, hogy vége, az eredményen már nem változtathatunk. Egyáltalán nem rossz a szám íze, persze órákkal a meccs befejezése után még nem így nyilatkoztam volna. Azért vagyok derűs, mert ezúttal igenis volt sanszunk a győzelemre, nem úgy, mint a Világkupa döntőjében, amikor nem éreztem ugyanezt. Belgrádban akadt egy periódus, amelyben kapkodtunk, de mondom, nem tépett fel mély sebeket a kérdéssel.

– Közvetlenül a lefújás után min tépelődött?
– Nagyon mérges és ideges voltam. Rossz volt látni a többieket, különösen a fiatalokat, akik most nyertek volna először világversenyt. Meg az ugrott be, milyen fantasztikus élmény lett volna több ezer fanatikus szerb szurkoló előtt aranyérmet szerezni. Tudomásul kell venni, kitűnő csapattal volt a fináléban dolgunk, a szerb pólósok nemcsak kemények és irtózatosan erőszakosak, hanem értik is a játékot. De nincs bennünk, hogy úristen, megint nem tudtuk megverni őket, és nem látjuk az alagút végét. Fordul a kocka!

– Megválasztották az Európa-bajnokság legjobbjának. Megdobogtatja a szívét egy efféle elismerés?
– Jót tesz az önbizalmamnak, ráadásul ehhez hasonló gólátlagot sem produkáltam még világversenyen. Ilyenkor eszembe jut, hányszor hallottuk már, hogy ennek a csapatnak lejárt az ideje, nem motiváltak már a játékosok, én is kifújtam már. De sem a csapat, sem én nem fújtam ki, sőt egyre érettebbnek, magabiztosabbnak érzem magam.

– Legutóbb mikor választották meg a legjobbnak?
– A kétezer-kettes Világkupán, amelyen a gólkirályi címet is megszereztem. Ám míg Alekszandar Sapics pólózik, a titulusról senki sem álmodozhat.

– Sapics csapattársa volt Savonában, most mindketten váltanak. Ő rekordösszegért Oroszországba szerződött, ön a Reccóban, Madaras Norbert társaként folytatja, és szombaton csatlakozik új csapatához. Hogyan képzeli el az új bajnoki idényt?
– Ezúttal is nagy izgalommal állok a kihívás elébe. A Recco alaposan beerősített, jó esélye van rá, hogy megvédje címét, és az Euroligában is odaérhet a csúcsra. Nagyon vonzó az edző, Pino Porzio személye, vele még együtt játszottam Nápolyban. De mindenkit ismerek a csapatból.

– Nem furcsa, hogy Szívós Mártont „áldozta fel” önért a klub?
– Marcinak nem esett jól, de nem okozott feszültséget köztünk – megbeszéltük a helyzetet. Ez benne van a sportban. Természetesen én is jobban örültem volna, ha három magyar tölti be a légióshelyeket a csapatban.

– Ezerszer feltették már önnek a kérdést, hogy mikor tér haza. Válaszaiból arra lehetett következtetni, hogy szívesen jönne, aztán mindig másként alakult. Most jön, vagy amíg Olaszországban anyagilag és szakmailag is megbecsülik, ne is várják haza a szurkolók?
– Amikor az érzelmek elragadnak, mindig haza vágyom, de a realitás azt mondatja velem, amit ön is megfogalmazott. Most két évig a Reccóhoz kötődöm, de plusz két évről is szó van a szerződésben. Az olimpia előtt jár le a megállapodás, aztán majd meglátjuk.

– Sapics állítólag egymillió dollárért ment el pólózni Csehovba. Ha önnek ajánlanak hasonló lehetőséget, belevágna?
– Úgy tudom, Sapics három évre kap ennyit, és nem dollárban, euróban. Persze ez így is igen csábító összeg, amelyen mindenki elgondolkodna. Ha három évvel fiatalabb lennék, talán belevágnék, de most nem szívesen.