A tükörre írt jövő

Felgyorsult a labda.
A vizes füvön megcsúszva, enyhe gellert kapva süvített Horváth Gábor felé. Százszor, ezerszer, kezelt már le ilyen nehezen megszelídíthető, hosszú lőtt passzt, ám most megtréfálta őt a pillanat. Csapattársa pontosan célzott, de a labda nem Horváth Gábor belső csűdjén, hanem a kezén landolt. Tán még nevettek is, hogy kint maradtak túlórázni: a többiek már vidáman zuhanyoztak, ők meg itt ketten próbálták magukba sulykolni a tananyagot. Mert csodálatos játék a futball, de alázat, rajongás, kitartás, no meg tehetség nélkül aligha lehet megélni belőle.

Mandulagyulladás volt a rémálom kezdete

A kézen csattant labda nagy vörös nyomot hagyott maga után.
Majd elmúlik. Elmúlik ez is, mint minden seb, fájdalom, ütés vagy vereség okozta lelki trauma. Fussunk tovább, gyakoroljunk, hiszen egyre jobb csapata van a Fehérvárnak, itt aztán öröm játszani, tréningezni, sőt túlórázni is. Így gondolkodott Horváth Gábor azokban a pillanatokban, pedig a sors ott és akkor alaposan belemart. Hihetetlen és váratlan fordulatokat tartogat olykor az élet: az ember jókedvűen tervez a jövőről, győzelmekről álmodozik, aztán egyik percről a másikra kórházban találja magát. Horváth Gábor története egészen meghökkentő, és az elmúlt évek drámáinak fényében még inkább figyelemfelkeltő.
De mi is történt azon a szeptemberi esős délutánon?

„Az egész ott kezdődött, hogy tüszős mandulagyulladást kaptam, és harminckilenc fokos lázzal ágynak dőltem – mondta Horváth Gábor. – Az orvosok egy hét pihenőt írtak elő, én meg úgy voltam vele, gyorsan meggyógyulok, és rohanok vissza a pályára, mert nemcsak Fehérvárott, de az utánpótlás-válogatottban is fontos mecscsek vártak rám. Nem is volt semmi komplikáció a kisebb kihagyást követően, szeptember 19-én még pályára léptem a juniorcsapatban, hét kettőre vertük a Kaposvárt, s gólt is lőttem. Aztán jött a hétfői tréning. Nem volt igazán megerőltető, edzettünk egy jót, aztán a végén kint maradtam az egyik csapattársammal kicsit túlórázni. Esett az eső, a fű nyirkos, vizes volt, mi meg harminc méterről ívelgettünk egymás felé. Akkor találta el a kezemet a labda. Szinte abban a pillanatban bevörösödött, de én nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, még lenyomtam ezzel a kézzel néhány fekvőtámaszt is. Majd mutattam a gyúrónak, ő meg mondta, hogy nézessem meg orvossal, mert ez nem játék. Még akkor sem sejtettem, hogy az életem attól a pillanattól kezdve, ha időszakosan is, de teljesen megváltozik! Az első orvosi diagnózis megállapította, hogy mélyvénás trombózist kaptam. Szinte azonnal az intenzív osztályra parancsoltak, s mire felfoghattam, mi történik velem, már ott duruzsolt a fülemben egy mondat, amely úgy szólt: fiatalember, maga most közvetlen életveszélyben van...”

Öt hónapig tart majd a kezelés

Január 6-án hunyt el Zavadszky Gábor. Halálának körülményeit a mai napig homály fedi. A ciprusi orvosok azóta sem adtak teljes, hiteles diagnózist. Sem a csapattal dolgozó doktor, sem pedig a kórházban a boncolást végző szakember. Az első hírek arról szóltak, hogy a hihetetlen népszerűségnek örvendő Zava halálát egyszerre fellépő tüdőembólia és infarktus okozta. Azt mondták, egy vérrög ölte meg. Horváth Gábor a fehérvári kórház intenzív osztályán fekve sokszor gondolt az egykori ellenfél drámájára. Félt, de ugyanakkor az járt a fejében, huszonegy évesen előtte az élet, erősnek kell lennie, hiszen csupán rossz álom az egész. Múló pillanat, amelyet néhány hét múlva a gyönyörű stadionban futkározva, hess, elfelejt egy pillanat alatt. Kérdezte, szinte minden órában azt kérdezte, mikor játszhat újra. Nem tudtak válaszolni neki az orvosok. Egyre csak azt hajtogatták, öt hónapig kell kapnia a véralvadásgátlót, a vérhígítót, nehogy elszabaduljon egy vérrög, és tragédiát okozzon.

Hogyan élheti meg mindezt egy életerős, fiatal futballista?
Miként dolgozhatja fel magában, hogy a kórházból kikerülve edzeni sem mehetett, hanem újabb és újabb orvoshoz, aki a testében rejlő titkokat kutatja, megfejtve, mitől nem múlik az az átkozott trombózis ott a kezében.

Még mindig dió nagyságú a vérrög

„Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mikor futballozhatok – mondta Horváth Gábor. – Nem féltem a haláltól, inkább arra gondoltam, és ezt mondta nekem minden barátom, hogy örüljek, mert még élek. Tudom, belehalhattam volna, ugyanúgy, mint szegény Zava. Ha nem kerülök gyorsan orvoshoz, ha nem foglalkoznak velem szakszerűen.... De hagyjuk is ezt. A szüleim jobban megijedtek, mint én. S persze Lilla, a barátnőm is, régóta mellettem van, együtt élünk, bár ő Győrött jár főiskolára. De amikor meghallotta, mi történt, rohant hozzám. Mint ahogy rohantak a csapattársaim is. Mondtam a fiúknak kicsit dühösen, hogy miért pont én, miért éppen velem történik ez az egész. Amikor kiengedtek a kórházból, mindennap kimentem a pályára, s az volt a legborzasztóbb, ott ácsorogni a lelátón, és nézni a srácokat, ahogy futnak, sprintelnek, játszanak, s egészségesen élnek. Őszintén szólva, még most sem tudom, mikor lesz vége a rémálomnak. Nem csökken, nem múlik a trombózis, a legutóbbi vizsgálat kimutatta, még mindig három és fél centis átmérőjű vérrög van a karomban. Az a labdától kapott ütés nem is egy, hanem három helyen okozott kisebb-nagyobb elváltozást. Már majdnem két hónapja nem léphettem pályára s otthon felírtam a tükörre, hogy november tizenötödikén mindenképpen játszani akarok. De nem megy, tudom, hogy nem megy. Volt orvos, aki azt mondta, lehet, hogy be kell fejeznem a futballt. De ilyen variáció nem létezik! Most megpróbálják kideríteni, hogy genetikailag örököltem-e a trombózisra való hajlamot, s addig is kapom a vérhígítót. És tessék, láthatja, itt szurkolok a lelátón a fiúknak, hogy győzzék le a Győrt. Bárcsak köztük lehetnék...”