Johan Cruyff szobatársa volt

Némi csalódással jött haza a nyáron a mindig kalandvágyó Kottán György. Minden esélye megvolt arra, hogy ő legyen Ghána szövetségi kapitánya, ám csak „ezüstérmes” lett a választáson. Aztán úgy volt vele, hogy talán nem is baj, pihen kicsit, de hamar rá kellett döbbennie, hogy furcsa világba csöppent. Igaz, jó ideje nem járt itthon, ezért talán annyira nem is érthetetlen, hogy amikor aztán haza-hazaruccan, mellbe vágják a változások. „Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerűen szörnyű dolgokkal kellett és kell szembesülnöm – kezdte hazai útirajzát a vándor edző. – Először is, azt látom, hogy szinte megszűnt a magyar futball. A Fradi a másodosztályban van, a Ganz-Mávag-pálya helyén házakat találok, a mérkőzések már-már élvezhetetlenek és hangulattalanok, eltűntek a nézők. Hát mi történt itt? Én rég kinőttem ebből, vagy inkább azt mondanám, nem nőttem bele. Már nem is a szidalom és a panasz bánt, elvégre mindig is sírós nemzet voltunk, sokkal inkább a közöny bosszant, amely a magyar labdarúgást övezi. Úgyhogy egyre több késztetést érzek arra, hogy meneküljek, és ha sikerül, üljek le a Grazer AK kispadjára.”

A 60 éves, kölni főiskolát végzett szakember már megint menne. Először 1971-ben, illegálisan hagyta itt az országot. Az MTK játékosa volt, s a csapat ausztriai túráján egy menedzser szerette volna rábeszélni, maradjon a Vöest Linznél, de akkor hazajött. Egy év múlva, 1972-ben aztán magához vette az útlevelét – akkoriban keveseknek volt ilyen –, fogta magát, és meg sem állt Linzig. Egy évvel később már bajnokcsapat tagjának mondhatta magát, és aztán játszhatott a BEK-ben, a Bajnokok Ligája elődjében, s futballozhatott a Barcelona ellen is. Éppen a nagy Johant, Cruyffot kellett fognia, de azt mondja most némi malíciával, hogy szinte nem is találkoztak. Csak évekkel később, Los Angelesben, amikor az Aztecsben együtt futballoztak.

„Cruyff számomra maga volt a tökéletes játékos – magyarázta. – Ha edzőtáborban voltunk, vagy idegenben megszálltunk, egy szobában aludtunk, innen tudom, hogy embernek is kiváló. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, időnként találkozunk is egymással. Egyébként a holland csodaedző, Rinus Michels vitt az Aztecshez mindkettőnket, Cruyffot az Ajaxból, engem a német Uerdingenből. Én aztán az edzői pályámat is Michels mellett kezdtem, 1980-ban az FC Kölnnél.”

Három év múlva, már kölni papírral a zsebében, edzőként is saját lábára állt Kottán György, és rögtön az első osztályba vezette az ausztriai Wellst. Majd a Linz következett és újabb bajnoki cím, 1987-ben. Ám nyugtalan vére innen is továbbvitte, beszállt egy menedzserirodába, játékosokat közvetített, s egyebek mellett szerepe volt Détári Lajos frankfurti szerződésében is. A rendszerváltás után egy időre hazajött, de a magyar futballban nem vállalt munkát. Illetve csak rövid időre: Tornyi Barnabás mellett dolgozott az olimpiai válogatottnál. Innen Ázsiába, a bangladesi válogatott kispadjára vezetett az útja. Nyert a csapattal Dél-Ázsia-kupát, Nepálban Király-tornát, és jól szerepeltek az Ázsiai Játékokon. Három éve egy klubcsapathoz, a Nukti Judhához szerződött, itt bajnoki cím és kupagyőzelem jelezte, hogy ért valamit a futballhoz. Tavaly ősszel pedig átruccant a szomszédba, Indiába, s az élvonalba juttatta Goa város csapatát, a Churchill Brotherst.

Hogy milyen az indiai futball? Azt mondja, izgalmas. A csapatokban csodálatos afrikai légiósok is futballoznak, az indiai játékosok pedig gyorsak, ügyesek, szívósak. És a feltételekkel sincs baj, csak a klíma nem az igazi. Vannak napok, amikor már annak is örül az ember, hogy levegőt kap, nemhogy eddzen. Így aztán hiába a futball iránt is érdeklődő hihetetlen gyerektömeg, Indiának nincs esélye, hogy hamarosan lélekszámához méltó helyet foglaljon el a világ labdarúgásában.

Kottán György is az éghajlat miatt gondolta úgy, hogy jobb lesz neki Afrikában – szóba is került a ghánai válogatottnál, aztán mégis mást választottak. Ő pedig Magdeburgba ment, a kisebbik fiához, kvázi menedzselni a juniorválogatott kézilabdás gyereket. Magdeburgból már könnyebb Budapestre látogatni, így a nyáron hazajött. Hogy meddig marad, nem tudja. Hívták klubcsapathoz, nem vállalta. Azt mondta és mondja: tiszta őrültekháza manapság egy magyar klub élete. A pénz mindent és mindenkit megbolondít.

„Úgy látom, itt nem munka folyik, hanem örökös sírás és civódás – folytatta a világjáró edző. – Pénz, fizetés, haladék, labda, fű, pálya, csak gond és gond mindenütt. Ez a játék nálunk nem a szépséget jelenti, egyszerűen hazug a közeg. Maguk a játékosok nem hibásak, ők annyit tesznek, amennyit tudnak, illetve amenynyit megkívánnak tőlük. Nézem a meccseket, még tudnak is focizni az emberek, csak olyan az egész, mintha lassított felvételt látnék. Mint a dunai uszályok, úgy csordogál a játék, miközben a világfutball szuperszonikus gépekként húz el a folyó fölött.”

Az edzőnek a kapitánykérdésről is megvan a véleménye. Úgy látja, fölösleges drága, külföldi edzőt szerződtetni, mert minek. A magyar futball jövője úgysem a válogatottban dől el, hanem az iskolákban, utána meg persze a klubokban. Az alapoknál. És amíg nincs stabil alap, felül fölösleges igyekezet megpróbálni cifra palotát felhúzni. Fiatalítani pedig csak módjával tanácsos, hiszen az egyetemi katedrához is a középiskolán át vezet az út. Bár, ha felbukkan egy zseni, rá az általános szabályok másként érvényesek. Csakhogy bennünket Törőcsik András óta még a zsenik is elkerülnek.

Hogy ennek ellenére a magyar válogatottat elvállalná-e, kapásból válaszolt az edző: „Legfeljebb kalandvágyból.” Anyagilag aligha éri meg magyar kapitánynak lenni, mert jószerivel még az osztrák másodosztályban is jobban fizetnek. Más kérdés, hogy a magyar válogatottat vezetni még mindig rang az edző számára.

„Nem hiszem, hogy bárki is gondolna rám, én már rég kiestem a hazai köztudatból – vélekedett Kottán György. – Az meg ízlésem ellen lenne, ha bizonygatnám: alkalmas vagyok a feladatra, rendet teremtenék az öltözőben és ezzel a játéktéren is. Úgyhogy a télen megfékezem kalandvágyamat, és irány az osztrák B-liga. Ez talán nekem is és a magyar futballnak is jobb lesz.