Ő volt az igazi futballista

Nekiindul a magyar ember a nagyvilágnak, megfordul a földkerekség legeldugottabb pontjain, s már nem is akad fönn azon, hogy megtudván, honnan érkezett, azonnal visszamosolyognak rá: „Puszkasz…” Megszoktuk, hogy a hírvivőnk, az összekötő kapocs, az ő neve hidalja át a ki tudja, hány és hányféle távolságot. Örömmel bólogatunk, dagad a keblünk, még talán azt is sejtetjük, hogy úgy vagyunk Puskás Ferenccel, mint a másik a szomszédjával, a boltosával, a barátjával.
Puskás magyar, mi is azok vagyunk, legyen ez elég – a mi fontosságunkat (nagyszerűségünket?) is igazolandó.

Öcsi bácsi ott van mindenhol. Olyan korszakban jutott el a híre mindenhová, ahol már láttak labdát, amelyben legföljebb még csak álmodozott az átlagpolgár a televízióról, a rádió is hatalmas kincs volt, a legendák leginkább szájhagyomány útján terjedtek.

Látta játszani mondjuk egy római illetőségű olasz 1953. május 17-én városában, a stadionavatón, megcsodálta a két gólját (is), hogy aztán másnap, üzleti tárgyalásra mondjuk Kairóba érkezve kurtán-furcsán elintézze, hogy három nullára kikapott a csapata, s arról áradozzon, hogy az a magyar tízes… Nahát…! Az mindent tud… Aztán nem telik bele egy esztendő, s a kairói ember a National-pálya lelátóján, az egy órán belül két gólt lövő Puskás Ferenc láttán fölkiált: „Ez az a zseni, aki tavaly Rómában…” A mellette ülőben megragad az információ, olyannyira, hogy néhány nap múlva Algírban meséljen a mi Öcsink zsenialitásáról. Hogy aztán a hír, a legenda tovább szálljon Algírból Conakryba, Conakryból La Pazba, La Pazból Montevideóba, Montevideóból Chicagóba – és a körforgásnak nincs vége.

És akkor még csak a lenyűgözött drukkerekről esett szó, a futballistákról semmi. Mert ők, úgymond, testközelből vitték hírét a mi Öcsinknek, mesélték öltözőben, banketten, edzés előtt és után, hogy olyan futballistát láttak, olyan játékost, aki…
Aki önmagában testesítette meg mindazt, amit csak ki tudnak találni mostanság a pénz köré tekeredő, a játékkal még csak játékból sem viccelődő sztárgyárak.
Könnyen tette. Genetikailag volt kódolva a futballra. Sőt. A játékra. Ami több. Sokkal több. Maga az élet.
Valamennyi kritériumnak megfelelt, amelyet csak kitaláltak valaha az ideális játékos jellemzésére. A labda a testrésze volt, a pályán szóval és tettel irányított, az öltözőben mindenfajta indulatot a siker szolgálatába állított, az elöljárókkal nyíltan tudatta, ki az úr, ha a játékról van szó, a drukkerekkel pedig vereség után is szót értett.

Ő volt a futballista.
Minden más ebből következik. Az, hogy az addig a buzgó, az önzetlen iparosok (balösszekötő) hátán feszülő tízes szám százszoros értékűvé duzzadt éppen úgy, mint a személyét övező, apáról fiúra szálló történetek. Fókuszban a mesélővel, aki „biztos helyről” tudja. Azt is, ami nem, vagy csak félig igaz. Például, hogy a jobb lába „szakmailag” értékelhetetlen (már arra győztes taktikát lehetett építeni, ha csak támaszkodva „segített” a balnak…), hogy sohasem fejelt gólt (a kivételek egyike: 1955 novemberében, az olaszok ellen az elsőt, a későbbi világbajnok szövetségi kapitányt, Enzo Bearzotot túlugorva), hogy enyhén szólva sem volt aszkéta (de azért a Real Madridhoz kerülve magától értetődően adott le tizenhat kilót), és így tovább, és így tovább…
Meséltek és mesélnek róla, amíg csak világ a világ. Mert nem csupán nekünk, hanem helyettünk is lőtt, cselezett, jutott el a kispesti grundokról a világhírig.
Mert hős volt – nem sztár.
Ég és föld a különbség. ---- F ---- &