Az Aranycsapat, avagy a jó barátok társasága

SINKOVICS GÁBORSINKOVICS GÁBOR
Vágólapra másolva!
2006.11.26. 01:05
Címkék
A világ labdarúgásának egyik legnagyobb alakjára emlékezünk ezeken a hasábokon egészen december 9-ig, Puskás Ferenc temetéséig. Szombaton, a legendás 6:3 ötvenharmadik évfordulóján a korábbi játékostársak jöttek össze, s emlékeztek Öcsi bácsira.
A II. világháború után a romokon már válogatott labdarúgó-mérkőzést rendeztek. Budapest alig ébredt még fel a világégés után, amikor Ausztria válogatottja tiszteletét tette a magyar fővárosban. A szervezők gondoltak egyet: ne is egy, hanem két találkozóra kerüljön sor, ha már itt vannak a sógorok. Így történt, hogy 1945. augusztus 19-én az Üllői úti stadion 40 ezer nézője előtt (játékvezető: Szigeti György) kifutott a magyar válogatott, és a 18. percben Rudas Ferenc 11-esből bevette az osztrákok kapuját. Ez volt a háború utáni első válogatott gól, azon a meccsen 2:0-ra nyertek a mieink, de nem volt még egy fél délutánnyi örömünnep sem, hiszen másnap, vagyis augusztus 20-án újra az Üllői úton, 20 ezer szurkoló jelenlétében megint kifutott a két csapat.Csodás bemutatkozás az osztrákok ellen

Várhidi Pál szomorú szívvel emlékezett a nagyszer? Puskás Ferencre
Várhidi Pál szomorú szívvel emlékezett a nagyszer? Puskás Ferencre
Németh Ferenc
Várhidi Pál szomorú szívvel emlékezett a nagyszer? Puskás Ferencre
Ekkor szerepelt először címeres mezben Puskás Ferenc. A kispestiek ifjú csatára már a 12. percben gólt lőtt, mintegy jelezve: fantasztikus pályafutás előtt áll. Akkor így állt fel a csatársor: Szabó Imre, Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula, Puskás Ferenc, Vincze II. Gyula. Még híre-hamva sem volt az Aranycsapatnak. A kispadon Gallovich Tibor ült.

„Felejthetetlen emlékeim vannak Öcsiről, Isten nyugosztalja őt – emlékezett Rudas Ferenc, a 23-szoros válogatott védő Puskás Ferencre. – Katona voltam a háború végén, és 1944. március tizenkilencedikén rémülten hallottam a hírt, hogy bevonultak a németek. Nekünk a Kispesttel kellett bajnoki meccset játszanunk az Üllői úton. Két tiszt kísért a Fradi-pályára, nehogy megszökjek. Amikor megérkeztem, azzal fogadtak a csapattársaim: »Feri, ma roppant nehéz dolgod lesz, az ellenfélnél játszik egy tizenhét éves csodacsatár, akire figyelj oda nagyon«. Úgy voltam vele, miért kellene nekem megijedni egy tejfelesszájú újonctól. Aztán Öcsi megmutatta, hogy mit tud. Két gólt lőtt nekünk, a Kispest három kettőre nyert. Egy esztendővel később Ausztria válogatottja érkezett Budapestre, méghozzá két mérkőzésre. Az első meccsen Gallovich Tibor szövetségi kapitány több újoncot is kipróbált, például Illovszky Rudolfot, Lakat Károlyt, hogy csak két klasszist említsek. Kettő nullára nyertünk, és a világháború utáni első gólt én szereztem tizenegyesből. Másnap egészen más összeállításban játszott a válogatottunk, én akkor kimaradtam, viszont bemutatkozott Puskás Öcsi. Fantasztikusan játszott. Az osztrákoknak fogalmuk sem volt, hogy ki ez a gyerek, de alighanem már akkor, 1945. augusztus huszadikán megtanulták a nevét egy életre.”

A cserék álma néhány percnyi játék volt

Több nagy játékos csak epizódszerephez jutott az Aranycsapatnál. Olyan sztárokról volt szó, akik bármely más ország válogatottjában meghatározó futballisták lehettek volna. Machos Ferenc, Csordás Lajos vagy mondjuk Várhidi Pál. Utóbbi az Újpest ifjú védőjeként hívta fel magára a kapitány figyelmét, és megadatott neki, hogy ott lehetett a londoni 6:3-as győzelmen a tartalékok között, valamint a válogatott keret tagjaként vehetett részt az 1954-es, drámai végű svájci világbajnokságon.

„Bukarestben kezdődött minden – mondta a legendás újpesti védő. – Világifjúsági találkozót rendeztek a román fővárosban, amelylyel egybekötve utánpótlás-válogatottak tornájára is sor került. Engem ott fedezett fel Sebes Gusztáv. Forgott velem a világ, amikor 1953 novemberében elindultunk Londonba az évszázad mecsére. Párizsban megálltunk, és megmérkőztünk a Renault-gyár csapatával, én akkor játszottam először az Aranycsapatban. Ami a hat hármas találkozót illeti… Jó lett volna pályára lépni, legalább két percet eltölteni a szent gyepen, de így is különleges élményben lehetett részem, hogy a helyszínen láthattam a mérkőzést.”

A nagy fáradtság miatt veszített az együttes

Várhidi Pál emlékei szerint az angol–magyar után fejenként ötezer forintot kaptak, ami nem volt különösebben nagy pénz: a bajnoki sikerért ezer forint dukált.

„Ott lehettem az ötvennégyes világbajnokságon is, de akkor még létezett az az elképesztő szabály, hogy nem lehetett cserélni. Ezért a meccseket a nézőtérről figyeltem. A döntő itt van előttem, kitörölhetetlenül. Éreztük, a fáradt, roppant fáradt magyar csapat nem úgy játszott, mint korábban. Ráadásul a németek játékosai modern, lecserélhető stoplis futballcsukában játszottak, és abban az esős időben sokkal jobban alkalmazkodtak a talajhoz. A mieinknek nem volt erre lehetőségük. A meccs után együtt sírtunk a fiúkkal, nekem aztán csak a világbajnokság után adatott meg, hogy hivatalosan is válogatott legyek: 1954 szeptemberében Budapesten a románokat vertük meg öt egyre, és én csereként tíz percet kaptam Sebes Gusztávtól. Öcsi azon a meccsen egyszer sem talált a hálóba… Egyébként nem egyszerű csapat volt az a magyar válogatott: igazi baráti társaság.” ---- & ---- A
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik