„Mihamarabb el kell menniük!”

– Elárulja, mivel foglalkozik mostanában?
– Egy magyar műanyagalapanyag-beszállító céget képviselek, a társaság külföldi üzleteit intézem – mondta Rácz László. – Budapesten élek, de a munka kapcsán gyakran megfordulok a környező országokban, így Ukrajnában is.

– Ez a munkakör igen távol áll korábbi „szakmájától”, a labdarúgástól.
– Higgye el, én sem erre készültem. Amikor Magyarországra jöttem, úgy terveztem, hogy az aktív futball befejeztével edzősködöm majd. Már korábban is, amikor még a Dinamo Kijevnél Valerij Lobanovszkij keze alatt dolgoztam, felírtam magamnak azokat az edzői fogásokat, amelyeket érdemes megtanulni. Később Kijevben elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, megkaptam a diplomámat, Budapesten honosíttattam...

– És?
– Ennyi, nincs folytatás.

– Nem keresték a magyar klubvezetők?
– Nem. Sokáig számítottam rá, hogy hívnak, de nem hívtak – én pedig időközben rájöttem, miért nem. Egyszerűen azért, mert tudták, ha én jövök, akkor a saját elképzeléseim alapján alakítom a munkámat, és ez zavarta volna őket. Pedig tartottam magamat annyira értékesnek, hogy segítsek, hogy tegyek valamit a magyar futballért. De nem én vagyok az egyetlen, akit nem engedtek be ebbe a zárt körbe...

– Kire gondol?
– Csernai Pálra például, aki több európai csapat mellett a Bayern Münchent öt évig irányította, német bajnok és kupagyőztes lett az együttessel. Régóta itthon él, valamiért mégis kívülálló lett a magyar labdarúgásban.

– Nagyon kiábrándultnak tűnik.
– Úgy látom, egyre kevesebb az ok az optimizmusra. Híven tükrözi a szomorú állapotokat, hogy az ország legnépszerűbb klubja, a Ferencváros a másodosztályban szerepel, és anyagi problémákkal küzd. Amikor a kilencvenes évek elején közelebbről is betekintést nyertem a közegbe, azt gondoltam, ennél már csak jobb jöhet. Azóta eltelt tizenöt év, és azt látom, most sokkal rosszabb a helyzet – de tudom, még ennél is van lejjebb.

– Honnan ez a pesszimizmus?
– Jó ideje ugyanazok az emberek uralják a hazai futballt, nem akarnak új arcokat befogadni. Mindenki csak kivenni akar a labdarúgásból, nem beletenni valamit. Hamarosan azonban eljutunk oda, hogy nem lesz mit kivenni – és részben ez jelent majd kiutat. Ha tönkremennek a klubok, el lehet kezdeni az építkezést az alapoktól, vagyis a gyerekektől kezdve.

– Ezek szerint ön is azokhoz tartozik, akik a fiatalokban látják az egyetlen reményt.
– Valóban. A jelenlegi magyar utánpótlás-nevelés körülményei azonban aggasztóak. A fiam ifiként négy évig játszott az MTK-ban, és ha néha lementem a Csömöri úti sporttelepre megnézni az edzését, azt láttam, hogy a pályán négy csapat tréningezik egy időben. Ez a nyolc-tíz éves gyerekeknél még úgy-ahogy elfogadható, de a tizenöt-tizenhat éves korosztálynál már megengedhetetlen. Ha ilyen előfordulhat még az utánpótlás-nevelés mintaklubjaként emlegetett MTK-nál is – és itt nem a valóban korszerű agárdi akadémiára gondolok –, mi lehet más helyeken?!

– Pedig tehetséges ifisták itt is, ott is felbukkannak, és ezeket a futballistákat már tizenévesen külföldi ajánlatokkal bombázzák – egyesek szerint azonban ebben a korban még korai országot váltani. Ön is ilyen óvatos?
– Ez rendkívül fontos kérdés, és a véleményem nagyon egyértelmű: a tehetséges futballistáknak már tizenhét-tizennyolc évesen külföldre kell menniük. Magyarországon nincsenek meg a feltételek a fejlődésükhöz, míg nyugaton, vagy akár a jól működő keleti kluboknál minden körülmény a játékosok ideális előrelépését szolgálja. Tehát a fiataloknak mihamarabb el kell menniük!

– Ezért egyengette Farkas Balázs Kijevbe vezető útját is?
– Balázst még nem fertőzte meg a „magyar betegség”, amely itthon a legtöbb játékost előbb-utóbb utoléri. Benne megvan a törekvés arra, hogy minden edzésen a maximumot nyújtsa, és minél hamarabb bekerüljön a kijeviek szűk keretébe. A Dinamo mindenesetre márkanév, egyben arra is garancia, hogy a játékos megfelelően fejlődik.

– Milyen veszélyek leselkednek egy sztárcsapathoz kerülő fiatalra, esetünkben Farkas Balázsra?
– A negatív példáknak se szeri, se száma, van miből okulni. A leglényegesebb, hogy a helyén legyen a játékos esze. Farkas Balázs kapcsán egyrészt arra gondolok, hogy a Dinamo-akadémiáról kikerülő, tizenhét-tizennyolc éves riválisok rosszallását tudja kezelni, másrészt arra, hogy a közismerten „lelkes” kijevi szurkolólányok ne vigyék rossz útra. Sokan nem tudtak megbirkózni ezekkel a problémákkal, ezért ahelyett, hogy befutottak volna, megbotlottak a küszöbben.

– Önnek sikerült átlépnie a küszöböt: KEK-et nyert, Európa-bajnoki második lett. Mit tart pályafutása csúcsának?
– A Dinamo Kijevvel nyolcvanhatban megnyert KEK-döntőt és az ugyanabban az évben rendezett mexikói világbajnokságot, amelyen a szovjet válogatott tagjaként vettem részt.

– Ez utóbbi torna említésével nem lopja be magát a magyar olvasók szívébe...
– Természetesen nem a magyarok elleni hat nullás győzelemre gondolok, hiszen azt a meccset nekem is nehéz volt megélnem. Amíg a csapattársaim ünnepeltek, én belül szomorú voltam, hiszen kárpátaljai magyarként őszintén sajnáltam, hogy éppen honfitársaimat vertük meg ilyen nagy különbséggel. Különös, de az volt az első és egyben az utolsó olyan mérkőzésem, amelyen magyarok ellen játszottam...