Világgá ment válogatott

John King írta A futballfaktor című könyvében: „A gyerekek elfelejtették, hogyan lehet önfeledten játszani, pedig a boldogsághoz nem lett volna szükségük arra a tömérdek videojátékra meg a rajzfilmek szuperhőseire...”
Tökéletes helyzetelemzés egy értékeit vesztett korról, amely már rég nem a játékról szól. Pedig nem volt ez mindig így. Amikor még nem létezett videojáték, és a rajzfilmek szuperhősei sem költöztek be a családok hétköznapjaiba és a gyermekek lelkébe, még a futball jelentette a főszerepet, a legfőbb szórakozást és talán kicsit az életet is. Magyarországon mindenképpen. Az ötvenes években, amikor még futballnemzet voltunk, másról sem szólt a srácok élete, mint a cselekről, a gólokról, a csapatról. Tehetségek egész sora bontogatta szárnyait a fővárosi és vidéki klubokban, az Aranycsapat bűvöletében újabb és újabb talentumok bukkantak fel a Vasas, a Fradi, az Újpest, a Honvéd vagy valamelyik vidéki csapat szerelésében. Bombaerős utánpótlásunk volt, s nem csoda, hogy a forradalom évében éppen Magyarországon rendezték az UEFA-tornát. Nyár volt, az ország szegénységben élt, és a napsütés, no meg a sok-sok meccs, ha rövid időre is, de kárpótolta az embereket. Azon a bizonyos UEFA-tornán remekül szerepelt a magyar csapat, és emlékezetes győzelmet aratva csoportelső lett, az angolokat például 4:1-re verte meg Tatabányán. Hogy aztán a csoporttalálkozókat követően miért nem rendeztek döntőt, arra mai ésszel nehéz válaszolni.


Megható találkozás ötven év után

Mindenesetre az angol küldöttség tagjai úgy távoztak hazánkból, hogy meghívták az őket alaposan elverő magyar ifiválogatottat.
Így indult a túra – 1956 őszén a magyar fiatalok vonatra szálltak, majd Bécsben megálltak. Október 14-én a Práter Stadionban előmeccset játszottak, és 3:1-re legyőzték a sógorokat (utolsó meccsén pedig az Aranycsapat 2:0-ra nyert Ausztria ellen). Innen Franciaországba mentek tovább, ahol újabb meccs következett, majd hajóra szálltak, és meg sem álltak Angliáig. Ott kétszer léptek pályára, s mindkét alkalommal 2:1-es vereséget szenvedtek. Londonban érte őket a forradalom híre.

Ott van az a fotó kiragasztva a különterem ajtajára. Bentről hol hangosabb, hol halkabb beszélgetés szűrődik ki, de jól érzékelhető, hogy emelkedett a hangulat. Tizenegyen ülik körül a terített asztalt az óbudai Régi Sipos vendéglőben. Tizenegyen abból a küldöttségből, amely ötven évvel ezelőtt világgá ment. A magyar ifiválogatott tagjai találkoztak hosszú-hosszú évek után, közülük többen akkor, vagyis ötven éve látták egymást legutóbb. Ott van az a kissé megfakult fotó, amely még ifjonti lelkesedéssel, elegáns öltönyben, mosolygós ábrázattal mutatja őket a svájci Locarno egyik szállodája előtt. Búcsúkép volt az, hiszen másnap mindenki ment, amerre látott. Már szerződéssel a zsebükben kezdtek új életet, távol a hazától. De most újra együtt vannak. Gelei József, a kapus szervezte meg a találkozót, és megpróbált mindenkit utolérni. Nem volt könnyű dolga. Makai Dezső két éve, Várhidi Mihály négy éve hunyt el, de 2004-ben meghalt a kapitány, Hoffer József is. Lipták György, Németh Valér és Keresztes Gábor nem tudott eljönni. Kovács Istvánról pedig semmi hír sincs, ő annak idején Angliában lopásügybe keveredett, és szinte elnyelte a föld. De itt voltak tizenegyen, és meghívták Illovszky Rudolfot is, aki többüknek edzője volt a Vasasban.

Káprázatos barcelonai és madridi emlékek

Ott ült az asztalnál például Mathesz Imre, a Vasas négyszeres bajnoka, az ifiválogatott egyik alapembere. Ő mesélte, hogy a fotó a búcsúvacsoránál készült: együtt sírtak, együtt nevettek, majd elköszöntek, és világgá mentek. Mathesz Imrét például az Austria Wien szerződtette, egy évvel később, 1957-ben azért jött haza, mert Illovszky Rudolf kiment érte az osztrák fővárosba.
Külön könyv készülhetne valamennyiükről, hiszen amikor 1956 októberében Budapesten felszálltak a vonatra, eszükbe sem jutott, hogy új élet vár rájuk, egészen távol az otthonuktól.

Közülük talán Szalay Tibor vitte a legtöbbre. Különleges képességű balszélső volt, aki ha itthon marad, bizony Czibor Zoltán helyére lépett volna a válogatottban. Igaz, így is Czibor-utód lett, csahogy nem itthon, hanem a Barcelonánál. Szalay Tibor most Amerikában él, s ha hiszik, ha nem, mindent tud a magyar futballról, látta például az őszi, norvégok elleni, kínkeserves 1–4-es Eb-selejtezőt, mi több, a legutóbbi, Kanada elleni összecsapást is. Annak idején így állt fel a Barcelona csatársora: Pereda, Kocsis, Evaristo, Benítez, Szalay. Bajnoki címet nem nyertek, de a Spanyol Kupát elhódították. Szalay Tibor büszkén mondta, hogy a Barca előtt a Sevillában futballozott, és egyszer egyebek mellett az ő két góljával 4:1-re verték meg a Puskás Ferenccel felálló Realt. Öcsi bácsiról természetesen megemlékezett az egykori ifiválogatott.

Kaszás László éppen a Real Madrid futballistája volt.
Két és fél évet töltött a királyi gárdánál, 1959 és 1961 között. Nem sok lehetőséghez jutott, de abba a csatársorba bekerülni gyakorlatilag lehetetlen vállalkozásnak tűnt: Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento volt a rivális. Egytől egyig világklasszis futballisták. A korábbi Vasas-csatár jóval több lehetőséghez jutott a Santanderben és az Espanyolban, ahol Kubala Lászlóval együtt dolgozhatott. A mai napig Barcelonában él. Azt mondja, nagyon felkavarta őt ez a mostani találkozó, hiszen ötven esztendőt visszarepülni az életben nem mindennap adatik meg az embernek.

Bicikli helyett álomautó a magyar légiósnak

Sztáni István is büszke lehet pályafutására.
Abban az ifiválogatottban rajta kívül talán csak egy játékostárs került be vidékről a keretbe. Ő ózdi kissrácként, megszeppenve készült az emlékezetes túrára, hívta őt korábban az Újpest, de édesanyja kerek perec kijelentette: „Nem mész Pestre, te csibész, mert ott csak elkallódnál!” Így játszott tovább Ózdon, gyerekként is a felnőttcsapatban, aztán a túra végén, amikor már egyértelművé vált, hogy nem jönnek haza, gyakorlatilag utolsóként az Eintracht Frankfurthoz szerződött. Ő volt a csapat egyetlen profi futballistája, amit kért, megkapta: egyszer például a kezébe nyomtak tízezer márkát, és ebből megvette kedvelt Opel Rekordját, miközben csapattársai biciklivel jártak tréningre. Ma is Frankfurtban él, és az évek során sokat segített az Eintrachtnál játéklehetőséghez jutó Détári Lajosnak, Pisont Istvánnak, Petry Zsoltnak és Dombi Tibornak. Sztáni István Budapesttől távol is mindenről tud, ami a magyar futballban történik.
Ott volt az a fotó kiragasztva az ajtóra.

Megfakult kép, rajta egy mindenre elszánt futballcsapat. Tán belőlük lehetett volna az új Aranycsapat.
Világgá mentek – de ahogy mondják, mindig, mindenhol magyarok maradtak.