Filkor Attila bajnokin is játszhat az Interben!

Szeles, hűvös időben kezdődik az Inter korosztályos csapatának Montichiari elleni bajnoki mérkőzése. A Milánó külvárosában található Interello edzőközpont takaros stadionnak ad otthont, a Primavera-csapat székhelyén fedett tribün és sajtóterasz várja az érdeklődő szurkolókat és újságírókat.

A meccshez és a bemelegítéshez nem kell sokat fáradniuk a fiatal futballistáknak, hiszen a szomszédban található az „Inter-kollégium”, az a lakórész, ahová nyár végén Filkor Attila is költözött. A feltételek adottak a minőségi munkához, mivel a két, gondosan karbantartott füves pálya mellett három műfüves játéktér szolgálja az ifjú tehetségeket.

Szép lassan megtelik a lelátó is, 250-300 szurkoló fagyoskodik a hidegben. A média érdeklődése sem lebecsülendő, két televíziós társaság veszi az eseményeket. Az egyik kamera mellett igencsak jókedvű olasz kommentátor duruzsol a mikrofonba, állítólag a városi televízió stábjának tagja, de egy dolog biztos, Filkor Attila nevét már remekül ejti ki.

Kell is a rutin, hiszen a második percben az Inter első veszélyesebb lövését a magyar fiú jegyzi, majd utána is aktívan osztogat a középpályán. A tizenhetedik percben már semmi sem menti meg a Montichiarit a góltól, a jobb oldalon felfutó Filkor remek labdáját a házi gólkirály, az uruguayi Sebastian Ribas fejeli a hálóba. Nagy az öröm a kék-fekete oldalon, különösen úgy, hogy a két játékos a pályán kívül is nagyon jó barátságban van.

Az Inter hadrendje a 4–2–3–1-es formulával írható le a legegyszerűbben, a négy védő előtt két középpályás futballozik, még előrébb egy klasszikus irányító, valamint két, időnként be-behúzódó szélső kap szerepet, elöl pedig egyetlen ék küzd folyamatosan az ellenfél hátvédeivel.

Filkor Attila a védelem előtt játszik egyik társával, ami azt jelenti, hogy a védekezésből is kiveszi a részét. No, persze, ahogy azt már láttuk, alkalomadtán a kapu előtt is felbukkan…

A gól után érezhetően leül a játék. Nagy szerepe van ebben az esőnek, amely elkezd ömleni, majd negyvenöt perc múltán a bíró az öltözőbe tessékeli a csapatokat. Bő negyedóra múlva újra a pályán vannak az együttesek, de az átázott mezüket időközben szárazra cserélő interesek között nem látni Filkor Attilát.

A mellettem ülő, az ellenfél futballistáit figyelő trevisói játékosügynök is csóválja a fejét, nem érti, hogy mi történhetett. „Az nem lehet, hogy elégedetlen vele az edző” – mondja. „Talán megsérült?” – merengek. Aztán, amikor a második félidő tizenötödik percében Ibrahim Maaroufit is lecseréli Vincenzo Esposito, a már ismert szpíker tudatja a tévénézőkkel és egyben velünk is, hogy a belga fiú azért jött le, mert utazik a felnőttcsapattal Empoliba, a vasárnapi bajnokira.

Hirtelen belém vág a villám: lehet, hogy Attilát is meghívták? Már tárcsázom is a számát.

„A szünetben az edzőm szólt, hogy ne készüljek, nem játszom a második félidőben. Hirtelen nem értettem, hogy mi történt, hiszen jól ment a játék, gólpasszt adtam. Aztán egyből kiderült, hogy mi van a háttérben. Roberto Mancini szólt, hogy az egyik társammal, a belga Ibrahim Maaroufival tagjai lettünk az Inter húszfős bajnoki keretének. Így már egy autóban ülök, és úton is vagyok a repülőtér felé. Nagyon örülök, hogy újra együtt lehetek a felnőttekkel, ez az első alkalom, hogy a bajnoki keretnek is tagja vagyok” – hadarja boldogan a telefonba a magyar fiú.

Ülök a külvárosi pálya lelátóján, nézem az egyre sárosabb gyepen küszködő fiatalokat. Filkor Attila fél óra múlva már Adrianóval, Zlatan Ibrahimoviccsal és Hernán Crespóval pacsizik.

Az jut eszembe, amit a pénteki edzésen a társai kiáltottak neki egy-egy remek megmozdulás után. „Bravo, Attila!” ---- V ---- V