Játékok az ázsióért

A lényeg egyszerű: a katariaknak éppen elegendő fölös pénzük van arra, hogy megfizessenek több ezer ausztrált és európait (közöttük néhány magyart), hogy megszervezzék a játékokat az Arab-öböl legdinamikusabban fejlődő, sokak által irigyelt emírségben. A történelmüket viszont ne kívánjuk magunknak, hiszen négyszáz évig török, száz évig brit fennhatóság alatt álltak, s néhány évtizeddel ezelőtt még csak a kősivatag beduinjai és a partvidék gyöngyhalászai lakták az országot. Az elmúlt évtizedek siker-sztorija egyedülálló: betiltották a gyöngyhalászatot, olajat találtak; amikor meg fogyni kezdett a fekete arany, rájöttek, hogy a két magyar megyénél alig nagyobb félsziget alatt rejlik a világ legnagyobb földgázkészlete.

A világ minden tájáról érkezett segítség

A fővárosban, Dohában ágaskodó mintegy negyven felhőkarcoló – amelyek közül huszonöt még csak most épül – és az Ázsiai Játékok parádés sportlétesítményei jelzik, hogy a kis iszlám ország az elmúlt néhány évben sivatagi viharként eredt a térség zászlóshajója, Dubai – és en bloc a világ – után. Egyébiránt a lakosságnak csak mintegy 40 százaléka őslakos katari, a többi vendégmunkás. Ebbe a kategóriába tartozott e sorok szerzője is mint az Ázsiai Játékok futballtornájának sajtószolgálat-vezetője.

Ám nem egyedüli magyarként. Négy sportágban ugyanis magyar szakembert delegált a nemzetközi szövetség: a kajak-kenusoknál Szántó Csabát, a súlyemelőknél Ádámfi Attilát, a tornászoknál dr. Karácsony Istvánt, a triatlonistáknál pedig Márkus Gergelyt. A helyi szervezőbizottság (DAGOC) kötelékében Tatár András és Hajas Gábor az egyéni sportágak igazgatójaként, illetve a sportprezentációs csapat fel-ügyelőjeként dolgozott.
A játékokon a 45 olimpiai bizottság mintegy hatezer sportolója negyvenhét sportágban mérte össze erejét, köztük néhány olyan versenyszámban, amelyet jószerével csak Ázsiában űznek. Ilyen a kabaddi, a sepaktakraw és a vusu. A kabaddi a legnagyobb show: fogócskában a támadók addig kísérelhetik meg elkapni a védekező csapat tagjait, ameddig egy levegővételük a „kabaddi, kabaddi, kabaddi…” szavak folyamatos kántálása mellett kitart. Része a játékszabályzatnak, hogy csak nyolcvan kiló alattiak űzhetik – ne kérdezzék, miért. Amúgy ez a szabály a játék hitbizományosainál, a kis termetű indiaiaknál könnyen betartható. Ami a többieket illeti, a sepaktakraw a lábtenisz és a röplabda keveréke, a vusu pedig kínai küzdősportféleség.

A kínaiak 165 aranyat szereztek Katarban

Ezek a sportok nem véletlenül szerepeltek az Ázsiai Olimpiai Bizottság által felügyelt játékokon, elvégre nem csupán Ázsia, hanem a világ egyharmada (!) áhította a programba állításukat. A népességét tekintve egymilliárd felett járó Kína és a maholnap egymilliárd lakosú India akarata szent és sérthetetlen.
Természetesen a világ maradék kétharmadában meghatározó sportágak mindegyikében rendeztek versenyeket, s tiszteletét tette Katarban néhány igazi világnagyság is. Például a 110 gát világcsúcsát az idén újraíró kínai futó, Liu Hsziang, aki 2002-ben még autogramot kért az amerikai Allen Johnsontól közös futamuk után, majd két év múlva megnyerte az athéni olimpiát. Persze könnyű neki, már a neve (Hsziang) is annyit tesz, szállni, repdesni. Vagy említhető a szintén kínai olimpiai és világbajnok asztaliteniszező, Ma Lin, a japán ötkarikás és vb-aranyérmes tornász, Hirojuki Tomita, továbbá az ATP-világranglistán az első tízben is megforduló thaiföldi teniszező, Paradorn Srichaphan. A kínai tollaslabdázóknak, tornászoknak és műugróknak külön fejezetet szentelhetnénk, ám legyen elég annyi – mintegy figyelemfelhívásként a pekingi olimpiára készülőknek –, hogy a kínai nagy fal mögül jövők az Ázsiai Játékokon 165 aranyérmet nyertek…
Mindamellett akadt néhány sportoló, akinél a teljesítmény nem számított, már az érkeztükre vörös szőnyeg gördült a lábaik elé. Első az egyenlők között a katari uralkodó családból származó, s a lovasversenyeken induló Mohamed Al Thani sejk, ám megkülönböztetett figyelem járt az ugyanebben a sportágban jeleskedő szomszédos Egyesült Arab Emírségek főméltóságainak is: az Al Maktum famíliából négy ifjú férfi és egy hölgy (sejka!) is pej lovát ugratta a játékokon. Tollaslabdában a tizenkilenc éves Sirivannavarinariratana thaiföldi hercegnő kapott a nevénél is hosszabb tapsot.
A vörös szőnyeg, a márványborítás és a pompa egyéb kellékei amúgy is a mindennapokhoz tartoznak Dohában. A stadionok, a sportcsarnokok egyik hosszanti oldala rendszerint teraszos VIP-tribün, mert a hatalmas aranyozott székeknek és asztaloknak, amelyek általában üresen várják a nemesi sarjak érkezését, bőven kell a hely. A labdarúgás öt helyszíne közül az Al Szadd Stadion a legpazarabb: történt, hogy az emír manchesteri látogatásakor beleszeretett az Old Traffordba, a mérnökeit így arra kérte, lepjék meg őt egy hasonló létesítménynyel. Nem csalódott.

Nincsenek rászorulva, hogy megszakadjanak

Katar már ott tart, hogy 2016-ban vagy 2020-ban örömmel rendezne olimpiát. A Dohába látogató Jacques Rogge NOB-elnök a saját szemével láthatta, hogy az ötkarikás játékokat az uszodák, a sportpályák és a hotelek színvonala alapján akár már holnap elkezdhetnék. A vendégágyak számát és a lelátók befogadóképességét kellene még bővíteniük, ám – ha a felére is csökken az elmúlt nyolc-tíz év lendülete – ezen aligha bukik meg az ügyük. Az Ázsiai Játékok megrendezésére 2.8 milliárd dollárjuk volt. Ennyiből az olimpiát is kihozhatják.

Még az sem zavaró körülmény, hogy fizikai vagy – a döntéshozókon kívül – huzamosabban szellemi munkát végző katarival csak ritkán találkozni. De nincsenek is rászorulva arra, hogy megszakadjanak. A Katarban élő több százezer indiai, pakisztáni és filippinó közepesen jó fizetségért minden szakmunkát elvégez. A játékokat pedig – kifejezetten jó pénzért – megszervezték az ausztrálok és az európaiak. A fekete-fehér elittől elütően a sárga-piros-kék egyenruhába öltöztetett menedzser- személyzetből a legtöbben sydneyi és athéni ajánlólevelüket váltották egyéves vagy néhány hónapos katari szerződésre. És ne csak a csúcsmenedzserekre gondoljanak: az Al Gharrafa Stadionban még a létesítmény takarítását végző csoport vezetője, valamint a sajtókonferenciák termének – egy kultúrház diszkós ke-verőpultjánál is egyszerűbb szerkezetet kezelő – technikusa is Melbourne-ből érkezett.

A tehetős katariak becsületére legyen mondva, a nullakulcsos forgalmi adót és a hasonlóan „magas” személyi jövedelemadó mellett ingyenkölcsönöket, továbbá állami támogatások sorát élvező helybéliek sosem garasoskodnak. A játékok tiszteletére épült ki Dohában a tavaly még nem létező – és a középosztálybéli családonként két-három luxusautót tartó honpolgárok által most sem igen használt – tömegközlekedés, és nőtt ki a sivatag határán még néhány felhőkarcoló.
Mindemellett felépült a sportolói falu és a hangárnyi méretű média- központ, meg az olimpiai mérce szerint is pompás Kalifa Stadion. Az arénák nagy része amúgy már megvolt, hisz Katar évek óta fejleszti a Közel-Kelet legnagyobb sportközpontját, az Aspire utánpótlás-akadémiát. A XXI. század sportiskolájában a hétköznapokon kizárólag helyi tehetségeket treníroznak. Sokan ugyan nincsenek, de ne csodálkozzunk, ha néhány sportágban előbb-utóbb katari világsztárokkal is találkozunk.

Persze a jó rendszer is termel selejtet. A rekordot feltehetően az Al Gharrafa-komplexum túlvégén álló sportcsarnok egyik önkéntese tartja. Amikor egy angol tudósító átkarolta, és az első meccs előtt megkérdezte: „Szereted-e a kézilabdát?”, a másik szenvtelen arccal visszakérdezett: „Mi is az a kézilabda…?”