Építőkocka, tisztelet, boldog családi élet

Nyolcvanötödszörre esik át gyermekei építőjátékán. Üvölt mint a sakál (ő fogalmaz így), ez már mégiscsak sok. Csenge, Luca és Csanád, a három csemete bájosan néz rá, kit ne hatna meg...
Elpakolni ettől még kötelező!
„Normális családi életet élünk, mint sokan ebben az országban. Mi is együtt nevetünk vagy sírunk, maximum jobban szem előtt vagyunk” – mondja a 2006-os esztendő legjobb női sportolója, akit karácsony előtt Budapest XII. kerületében díszpolgárra avattak. „Nagy Tímea sportsikereivel párhuzamosan olyan kivételes emberi stabilitást, abszolút egyenességet tudott felvonultatni az évek során, amelyre a Hegyvidék lakóinak szükségük van, s amelyre méltán büszkék is lehetnek” – szól a hivatalos indoklás egyik passzusa. Oldalakat lehetne megtölteni Nagy Tímea dicsőítésével, de ennél neki nem kell több.
Inkább azok a bizonyos építőkockák kerülnének a helyükre...

„Zavarban vagyok, hárító pózt veszek fel, ha úgy érzem, valaki túlzott alázattal közelít felém. Nincs erre semmi szükség, még akkor sem, ha jól tudom, ezt a viselkedést is a szeretet váltja ki. Én is ugyanolyan halandó ember vagyok, mint bárki más, nem állok senki fölött, sikeres vagyok a sportban, más viszont másban az” – formálja a szavakat határozottan, de gyorsan hozzáteszi: „A díszpolgári cím nagyon boldoggá tett, egy kedves elismerés, amely nem csak a sportteljesítményemnek szól. Persze sokan kaphatnának ilyet, hiszen sokan élnek meghitt, példamutató életet, csak éppen más területen nem tudnak zajos sikereket elérni.”

No igen, keveseknek adatik meg, hogy az ország kedvencei legyenek. A sportolónak elvben könnyebb dolga van, mint mondjuk egy logopédusnak (a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát elvégző, Titi becenévre hallgató vívó ezt a foglalkozást is gyakorolta), aki lehet a szakmájában a legjobb, attól még nem válik egyik percről a másikra ismert emberré. Mindazonáltal az olimpiai aranyérmek, az Európa- vagy éppen világbajnoki cím önmagában kevés ahhoz, hogy valakit százezrek, milliók szeressenek. Elég a sztársághoz, de nem elég a példakép titulushoz.
Bár hősnőnk rosszul viszonyul ehhez a szóhoz…

„Nem szeretnék példakép lenni! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. – Nehéz ezt jól megfogalmazni… Talán azzal tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy nekem sincs példaképem. A falamon ott van például Elek Ilona képe, mégsem mondom azt, hogy ő az. Tisztelem, becsülöm, de nem nevezem példaképnek. Mondom, nem szeretem ezt a kifejezést. Mindenkiben van olyan, ami példaértékű, és van ami nem az. Nekem is vannak hibáim – erről is órákig lehetne mesélni.” Utóbbi mondaton már mosolyog. Ahogy megszoktuk tőle. Látszik rajta, hogy belső harmóniában él, hogy boldog, hogy senki mással nem cserélne. Irigylésre méltó – bár talán jobb, ha ezt nem hallja meg…

„Elégedett vagyok az életemmel, és ez az, ami miatt talán kiemelnek az átlagból. Sajnos a mai világban egyre kevesebben mondják, mondhatják el ezt magukról, ebből a szempontból én tényleg más eset vagyok” – próbálja aztán maga megfejteni a kivételezés okát.

A mai világban… Közhelyszerű, mégis elgondolkodtató kifejezés. Főleg így, a legcsodálatosabb ünnepünkkor, két bejgli elmajszolása közben teheti fel az ember magában a kérdést: nem ilyennek kellene lennie minden napnak? Nem ilyen meghitt környezetben, békében kellene tölteni a szürke hétköznapokat is?
„Féltem a gyermekeimet, nem tagadom – vesz mély lélegzetet Nagy Tímea. – Féltem, mert olyan furcsa, szörnyű dolgok történnek a világban. Rengeteg az agresszív, egoista ember, aki letapossa, semmibe veszi a másikat. A férjemmel együtt szeretetre, megbocsátásra neveljük a gyermekeinket. Ha valaki elgáncsolja őket az oviban, akkor nem kell feltétlenül visszaadni a kölcsönt, hanem érdemes egy pillanatra elgondolkodni a miérten. Ne legyenek persze balfácánok, mert az sem jó, az sem visz előre – a lényeg, hogy mindig gondolkozzanak, mielőtt cselekszenek. Nagyon fontos számunkra a békesség, olyan jó volna, ha minden ember ugyanígy érezné…”

Karácsonykor nagyobb a késztetés erre – ezzel kellene valahogy élni…
Az agresszió elfojtására például remek alkalom a sport. Akár a vívás. Az a sportág, amely másokhoz hasonlóan katonai, harci tevékenységből fejlődött ki. Itt büntetlenül szúrhat oda a vele szemben állónak az ember – a legjobbak érzelem nélkül teszik. Bár egyszer bajnokunkkal is megesett, hogy dühből, méregből indította el az akciót…

„Szégyellem is magam miatta rendesen – vallja be. – Egy főiskolás világbajnokságon hozott ki a sodromból az egyik ellenfelem. Előbb földet szúrt, és nem mondta be, majd a hátamat érte el szemtelenül, fájdalmat okozva. Ekkor, pályafutásom során egyetlenegyszer szúrtam oda vehemensen, tisztán indulatból, nem is vagyok rá büszke.”

Ahogy mondani szokták: belefér. Bele, hiszen Nagy Tímea a legsportszerűbb versenyző megtestesítője. Társai közül sokan egy-egy tus vagy győzelem után a másik arcába üvöltenek, lelkileg is megpróbálják tönkretenni riválisukat – ő sohasem folyamodik ilyesmihez. A legegyszerűbb magyarázat az volna, hogy nincs rá szüksége (egyébként tényleg nincs…), de ennél is szívderítőbb az ok: a tisztelet.
Nem divatos kifejezés, de ezen a téren nem követi a divatot.
Nála a tisztelet az alap.
A páston, az utcán, mindenhol.
Még a mindig láb alatt lévő építőjátékok készítői iránt is…