Kiváló kezekben van a labda

Az elmúlt fél évtizedben háromszor lett magyar női játékos a világ legjobbja (kétszer Radulovics Bojana, legutóbb pedig Görbicz Anita), s az utánpótlás miatt sem kell aggódnunk, hiszen kivételes tehetségek bontogatják szárnyaikat a honi utánpótlásműhelyekben. Az 1995-ös közös osztrák-magyar rendezésű női világbajnokság óta 2004-ben a hölgyek kontinensbajnokságának adott otthont Magyarország, míg a 2001-es női, illetve a 2005-ös férfi junior-vb közönségsikere és hibátlan lebonyolítása a Nemzetközi Kézilabda-szövetség (IHF) vezetőit is lenyűgözte. A svédországi női Eb-ről hazatérő Sinka László először a kezdetekről beszélt, hiszen merőben más volt a helyzet, amikor 1993-ban átvette a szövetség napi munkájának irányítását.

Sokat számított a 11 évvel ezelőtti siker

„Mielőtt hazatértem a kézilabdához, hat évet dolgoztam a röplabdaszövetség főtitkáraként, s rengeteget tanultam itt, sokat jelentett, hogy nem újoncként kerültem az MKSZ-be – kezdi Sinka László. – Azért használtam a hazatértem kifejezést, mert már röplabdás főtitkár voltam, miközben még játszottam a Százhalombatta NB I/B-s csapatában, tehát mindig is ezer szállal kötődtem a kézilabdához. Amikor belevágtam, tele voltam tervvel, új elképzeléssel, de álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig juthatunk. Az első feladatunk az volt, hogy új alapokra helyezzük az egész szervezetet, ezen dolgoztunk Vass Károllyal és a jelenlegi elnökkel, Kiss Istvánnal. Fontos volt, hogy a szövetségnek állandó, folyamatos kapcsolata legyen a klubokkal. Újjá kellett építeni a válogatottak rendszerét úgy, hogy megerősítsük az utánpótlás-együtteseket, hiszen a junior- és az ifjúsági válogatott legtöbbször csak ad hoc alapon, egy világversenyre állt össze. S ott volt az 1995-ös közös magyar-osztrák rendezésű női világbajnokság, amelynek szakmai és közönségsikere rengeteget lendített a sportág megítélésén.”

Bizony, tizenegy évvel ezelőtt decemberben az egész ország a magyar válogatott szereplését figyelte. Kökény Beatrix és társai néhány nap alatt közönségkedvencek lettek, olyan emberek rágták tövig a körmüket a döntőig tartó feledhetetlen menetelés közben, akik néhány hónappal korábban még „hencet” kiáltottak, ha kézilabdameccs ment a televízióban. Ez idő tájt a klubcsapatok is remekeltek, hiszen 1994-ben három magyar női gárda (a Vasas, az FTC és a DVSC) játszott – sajnos vesztes – európai kupadöntőt, míg egy évvel később a Loki (EHF-kupa) és a Dunaferr (KEK) révén két magyar kupagyőztest is ünnepelhettek a sportág szerelmesei.

Keleten és nyugaton is megtelnek a csarnokok

„Valóban nagyon fontos volt az 1995-ös világbajnokság, hiszen ráirányította a média és a közönség figyelmét a sportágra – emlékszik a főtitkár. – Nem volt egy-szerű, hiszen a közös rendezésnek bizony roppant kellemetlen oldala is volt, a színfalak mögött sokszor véres küzdelmet folytattunk az osztrákokkal. Ráadásul akkor még létesítmények tekintetében is sokkal rosszabbul álltunk, mint mostanság, az egykori Budapest Sportcsarnok pedig foglalt volt a karácsonyi vásár miatt. A siker azonban így is minden képzeletet felülmúlt, elképesztő élmény volt átélni, hogy a bécsújhelyi fináléban több mint háromezer magyar szurkolt a lányoknak, s az elvesztett döntő ellenére is hatalmas volt az ünneplés. Nem szabad elfeledni, hogy a női válogatott ezen a vébén harcolta ki az atlantai olimpián való részvétel jogát, s ezzel tizenhat évnyi szünet után jutott el újra az ötkarikás játékokra, ahol mindjárt bronzérmet szerzett. A sportág népszerűsége pedig azóta is töretlenül ível felfelé. A válogatottak hazai meccsein keleten és nyugaton egyaránt zsúfolásig megtelnek a csarnokok, olyan városokban is, amelyekben egyáltalán nincs minőségi kézilabda.”

A bejglievés előtti órákban talán abszurdnak hat szervezeti felépítésről, a működés mindennapjairól beszélni, ám ahhoz, hogy megértsük, miért is mennek zökkenőmentesen a dolgok a kéziseknél, ismerni kell a hátteret.
„A mi tapasztalataink szerint akkor jó egy szakszövetség, ha jól szervezett, s minden a helyén van a struktúrában – próbál meg beavatni a napi munkába Sinka László. – Amikor az MKSZ-be kerültem, mindössze három bizottság működött, ma tizenöt dolgozik, méghozzá átlátható feltételrendszerben, ahol mindenki tudja, mi a feladata. Nálunk alapelv, ha valamit öt perc alatt el lehet intézni, az lehet négy perc, de hat semmiképpen. Természetesen belefér a mindennapokba a vita, a veszekedés, hiszen mindig mindent egyeztetni kell. Fontos az együttműködés a klubokkal és a megyei szövetségekkel, s minden szituációban megpróbáljuk megtalálni a konszenzusos megoldást, mert szeretnénk elkerülni a bulvársztorikat. Nagyon fontos a jó kapcsolat kialakítása az olimpiai bizottsággal, a sportirányításért felelős minisztériummal, illetve az illetékes parlamenti bizottsággal.”

Legutóbb 2004-ben rendezett Magyarország felnőtt világversenyt, s a minden szempontból sikeres női Európa-bajnokság után a hazai közönség várja az újabb „nagy dobást”. Az MKSZ pályázott a 2011-es férfi-világbajnokság rendezésére is, ám ehhez még sok mindennek meg kell valósulnia az országban.

Vállalkozni kell, nem pedig várni

„A nemzetközi szövetségen belül is sok támogatója van a magyar pályázatnak, így mondhatom, hogy reális esélyünk van a 2011-es férfi-világbajnokság megrendezésére – tekint a jövőbe a főtitkár. – Igaz, szükség lenne még néhány új csarnokra, s ezek az építkezések nemcsak a kézilabda, hanem az egész magyar sport érdekeit szolgálhatják. Persze a számunkra pozitív döntéshez sok mindennek kell teljesülnie, hiszen jövőre Németország, két évvel később pedig Horvátország a házigazda, s könnyen elképzelhető, hogy ezután egy másik kontinens lesz a rendező. Ha nem sikerül a 2011-es vébét megkapni, akkor pályázunk a 2012-es Európa-bajnokságra, s a következő világbajnokságra, hiszen vallom, hogy vállalkozni kell, nem pedig várni, hogy valami történjen!”