„Örök emlék marad”

– Az Éger családba a Jézuska vagy a Mikulás hozza a karácsonyi ajándékokat?
– Mi már nem hiszünk a tündérmesében, egyedül a keresztfiam, Dávid várt csodát az ünnepektől: azt kívánta, hogy az egyik Tesco áruházban dolgozhasson pékként… – mondta lapunknak a karácsonyt Pakson ünneplő Éger László.

– Szép hivatás, de miként ismerik el a futballt mint szakmát a családtagok?
– Büszkék rám. Tudják, keményen dolgoztam és dolgozom a mai napig, hogy sikeres legyek. Nem mondok újat, ha hangsúlyozom: a labdarúgás lemondásokkal jár.

– Akkor az idén is elmarad a bejgli?
– Azért csipegettem, de a klubom úgy engedett haza, hogy edzéstervet kaptam, amelyet szigorúan végre kellett hajtanom. Egyébként is nagy a rend a csapatnál: az orvosi stáb a sérülésem után kijelentette, csak akkor kezdhetek teljes értékű munkát végezni, amikor már nyoma sincs a problémámnak. Így hiába kellett szerdán jelentkeznem, a társakkal csak tizedikén edzhetek együtt, pedig január hetedikén már bajnoki meccsünk lesz.

– A sérülést leszámítva azért sikeres év van ön mögött…
– Nem panaszkodom, tényleg eredményes volt számomra ez az esztendő. A tavaszi idény végén címvédést ünnepelhettem a Debrecennel, s ez különösen értékes eredmény, hiszen minden rivális a bajnok skalpjára vadászik. Debrecen a második otthonom lett, rengeteg barátra leltem mind az öltözőben, mind a pályán kívül. Az pedig, ahogy a Loki-tábor elbúcsúztatott, örök emlék marad, mindig borsózik a hátam, ha rágondolok.

– Mire emlékszik, ha felidézi azt a mérkőzést?
– A szeretetre, amelyet kaptam. Transzparens várt, a szurkolók skandálták a nevem, s amikor tizenegyeshez jutottunk, velem lövette a B-közép a büntetőt, pedig nem is engem jelölt ki a vezetőedző. Az összecsapás végén az öltöző előtt álltak a drukkerek, megvártak, megveregették a vállam, megköszönték a játékomat, és úgy búcsúztak el: visszavárnak. Egy percet sem aludtam, és ha nincs mellettem a feleségem, valószínűleg átbőgtem volna az éjszakát.

– Néhány nap múlva pedig már a spanyol másodosztályban futballozott.
– Minden labdarúgónak az a vágya, hogy külföldön profiskodjon. Én is erre készültem már jó néhány éve, azonban mielőtt a Polideportivo Ejidóhoz igazoltam, elkerült a szerencse. Minden évad előtt beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra a feleségemmel együtt, ám hiába kezdtem megismerkedni az angol nyelvvel, csak nem jött ajánlat. Ezért az idén kihagytam az oktatást, és tessék, rögvest megkerestek…

– Egyébként mikor figyelt fel önre a Poli Ejido?
– Én is csak utólag tudtam meg, hogyan is kerültem szóba: amikor a válogatottal Manchesterben játszottunk Anglia ellen, a lelátón ült egy spanyol megfigyelő, ő ajánlott. A többit már a menedzserem intézte. A gárda évek óta a bentmaradásért harcol, ám ezúttal a hetedik helyen kezdjük majd az új évet. A szezon elején elmaradtak a sikerek, aztán viszont remek sorozatot produkáltunk, és a kupában is jól szerepeltünk.

– A sérülés azonban elrontotta az évad végét, nemde?
– Éppen az ősi rivális Almería ellen játszottunk, amikor szalagszakadást szenvedtem. Úgy kell elképzelni, mint egy Ferencváros–Újpestet. A két város csupán harminc kilométerre fekszik egymástól, a csapatok drukkerei utálják egymást. A találkozó elején kaptam a lábamhoz, és később kiderült, négy centiméteres szakadásom van. Egy ideig Spanyolországban kezeltek, aztán hazaengedtek néhány napra.

– A csapatnál nem volt szokatlan, hogy Éger László nélkül telnek a napok, hiszen többször hagyta ott társait az évad során, amikor válogatott meccseket játszott.
– Néha valóban furcsa, hogy amikor Európa-bajnoki selejtezők vannak kontinensszerte, a csapatból csak én utazom el.

– Mit gondol, az új szövetségi kapitány, Várhidi Péter is számít majd önre a sok fiatal mellett?
– Bízom benne, bár személyesen nem ismerem a kapitányt, remélem, jövőre is olyan teljesítményt nyújtok, amely meggyőzi a stábot, és nem felejtik el a nevem, amikor a meghívókat fogalmazzák.

– Kérdés, hova kell címezni a levelet. Marad Spanyolországban?
– Jól érzem magam a csapatnál, és május közepéig biztos a Poli Ejidóban futballozom, hiszen addig köt a kölcsönszerződés a klubhoz. S bár egyelőre úgy tűnik, meggyőztem a spanyol vezetőket, még nem tárgyaltunk a jövőről.

– Akkor mi az, ami mégis a hosszabbítás ellen szól?
– A távolság. Az édesapám súlyos beteg, s amíg Debrecenben futballoztam, maximum három óra alatt otthon voltam, most viszont nagyon messze vagyok a szüleimtől. Így minden gond az édesanyámra és a bátyámra hárul. Nem tudom, mitévő legyek: az apukám a legjobbat szeretné nekem, de számomra fontos, hogy a közelében legyek. Még arról sem mondtam le, hogy egyszer újra lásson futballozni. Talán éppen Pakson…