A csodák három napja után

Vasas–Eger az Euroligáért. A kezdés előtt harminckét perccel Gerendás György a medencére mered, a bemelegítő játékosait figyeli. Méhes Jenő érkezik.
„Minden rendben?” – kérdezi.

„Igen… Köszönöm…” – biccent Gerendás a Vasas szakosztály-igazgatója felé, és visszaadja a bérletet, amelynek segítségével a játékosai bejuthattak az öltözőbe. Méhes el, ami pedig az áprilisi ütés utóéletét illeti:
„Elnézést kértem tőle, megmondva, hogy ezt tőle is elvártam volna, elvégre a verbális agresszió is agreszszió. A viszonyunk normális, értsd rajta, hogy nem kerülöm el, köszönünk egymásnak, korrekt munkakapcsolatban vagyunk” – magyarázza Gerendás, újabb bizonyságául annak, hogy az uszoda világában mindig a helyükre kerülnek a dolgok.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a történtek ne hagynának nyomot az emberekben. És nem csupán érzelmileg.
„Több mint fél évig nem meccselhettem itthon – folytatja –, megéreztem a hiányát. Az Euroligában leülhettem a kispadra, de a mérkőzések előtt, esküszöm, úgy izgultam, mint kezdő edző koromban. Féltem, hogy elrontok vagy nem veszek észre valamit, nem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet.”
Itt tartunk, amikor feltűnik a mérkőzés delegátusa, Fred van Dorp úr. A holland főítész háromszoros olimpikon (1960, 1964, 1968) lévén illendő tisztelettel köszönti az olimpiai bajnok Gerendás Györgyöt, meglapogatja, s sok szerencsét kíván az összecsapáshoz.

„Ránk fér… – dörmögi a másik, s máris arról beszél, hogy a mostani és az egri mérkőzésen összesen két pont jöl jönne az Egernek a Vasas ellen. – Két hónap szünet következik a világbajnokság miatt, más lenne a játékosok kedve az edzéseken a hosszú kényszerszünet alatt, ha van esélyünk a továbbjutásra. A hitünket erősítené, ha versenyben maradnánk, még akkor is, ha továbbra is a Vasas a favorit a Pro Recco melletti továbbjutásra a csoportból.”
Végszóra mondja, hiszen következik a bemutatás.

Amely alatt edzőtársával, Tóth Kálmánnal vált néhány szót, majd előbb sétálgatni kezd a kispad mögött, utóbb fölül a lelátó előtti betonfalra. Érkeznek a cserék, megsimogatja Matajsz Márk és Császár György fejét, aztán fél kézzel rátámaszkodik az időmérőre.
Aligha sejti, hogy ez a póz lesz rá jellemző a lefújásig. Szinte mozdulatlanul figyeli majd csapata vergődését, legfeljebb néha megtörli a homlokát a pólója ujjába.
Pedig az első negyed még nem sejteti a baljós véget. Egy gólt lő a Vasas, van esélye az Egernek is, ám jócskán akad gond a támadásoknál. Az edző higgadtan tűri a hibákat. Szó nélkül persze nem hagyja, főként a védekezésnél igazítja el egy-két szóval embereit, igaz, a másik oldal messze van, oda úgysem érkezne meg a jó tanács.

A szünetben a maroknyi egri kórus skandálni kezdi a nevét („Gerendés Gyuri! Gerendás Gyuri!”), meg sem hallja, el van foglalva azzal, hogy fölrázza tanítványait. Mi tagadás, nem jár túl nagy sikerrel, hiszen a második felvonás úgy kezdődik, hogy újabb hamvába holt egri esélyt követően gólt lő a Vasas. Edzői fejcsóválás a válasz, hogy aztán Matajsz Márk szépítését „Na végre!” felkiáltással nyugtázza. Az öröm nem tart sokáig, a szisztematikusan robotoló Vasas előbb két, majd három gólra növeli előnyét. A negyedik Vasas-gól után Gerendás élénk fejcsóválásba kezd, majd elhagyja az őrhelyéül választott órát, és csaknem a félpályáig rohan, kikérve magának csapata védekezését.

A félidőben négy góllal megy a Vasas, a látottak nem sok jóval biztatnak. Aztán a hátrány egyre nő, csak a végén csökken valamelyest, annyira, hogy úgy-ahogy elfogadhatóvá tegye a vereséget, már ha létezik egyáltalán elfogadható vereség. Ahogy közeleg a lefújás, Gerendás egyre egykedvűbben nézi a meccset, néha fölpillant az órára, siettetné az időt.
Lefújják. Kész. Vége.

„Ez van… – mondja, persze mit is mondhatna. – Megyünk tovább…” – teszi még hozzá, épphogy azt nem emlegeti, hogy minden csoda három napig tart.
A vereségé éppen úgy, mint az egykor hangos botrányoké.