Kapitány úr, szerkesz tőségünkbe rengeteg visszajelzés érkezett az első tavaszi fordulót követő nyilatkozata után, s megerősítették, igaza van abban, amit a magyar bajnokik tempójáról mondott. Azért azt nem árt leszögezni, hogy az eredményességről beszélve nem az MTK munkáját akartam kritizálni – mondta Várhidi Péter. – Az a szisztematikus munka, amelyet a klub elkezdett, hasonlít arra, amit mi a szövetségben, a válogatott szintjén szeretnénk megvalósítani. Mindössze arról volt szó, hogy ha a kékek fiataljai megnyugtató előnyt szereznek, tudat alatt kiengedhetnek, és ez egy későbbi, forró hangulatú tétmeccs hajrájában üthet viszsza – nem csupán az MTKsoknál, bárkinél. Általánosságban jellemzőnek érzem a magyar futballistára, hogy vagy kihajtja magát az első félidőben, és szünet után szétesik a figyelme, vagy egyáltalán nem fárad el az egész meccs alatt sem. Mintha nem tudnánk a saját erőnket okosan beosztva, de a maximumot magunkból kiadva futballozni.
Mit lehet tenni?
A mentalitáson lehet változtatni. Kérdezze meg a külföldre igazolt játékosokat, hány mondja azt, hogy a saját bőrén érezte: bizony, ami elég itthon, az nagyon kevés ott. Harmincból harminc állítja ezt. Meg kell tanítani a fiatalokat arra is, hogy kilencven percen át a lehető legjobban koncentráljanak, és az utolsó percben is a lehető legjobb erőben, a legjobb megoldást választva futballozzanak, akkor is, ha az adott mérkőzés már eldőlni látszik. Egyetlen edző sem kéri azt a játékosaitól, hogy eresszenek ki…
Nem fél attól, hogy a kritizálással ellenségeket szerez? A közelmúltban, egy televíziós adásban az edzőkollégák már keményen osztották…
Tudom, már adás közben hívtak: ezt nézzem, mert mindenki engem üt. A szövetség belátta, hogy jelenleg nincs magyar válogatott, és próbáljunk meg más irányba elindulni, azaz alakítsunk ki olyan csapatot, amelynek legalább a reménye megvan ahhoz, hogy négy-öt év múlva produkáljon valamit. Elfogadom, hogy a fiatalítás megosztja a médiát és a szakmát, de én akkor is szentül hiszek abban, hogy ez a helyes irány, és abban is, hogy az eredmények előbb-utóbb engem igazolnak. Úgy érzékelem, hogy a közvélemény már várta a változásokat, a drukkerek kiállnak mellettünk, még akkor is, ha sokak szerint ma már nincs értékelhető magyar futball…
És miért nincs?
Négy meghatározó tényezőt emelnék ki: nincs erős válogatott; az utóbbi években nem volt a nemzetközi kupákban bármily kis eredményt elérő klubcsapatunk; válogatott szinten kevés nemzetközi szintű futballistánk van; nincsenek példaképek, akikre a gyerekek felnézhetnek.
És mik az érvei?
Az úgymond legjobb formában lévő játékosok szerintem tucatnyi alkalommal bizonyították, hogy jelentős eredményeket nem tudnak elérni válogatott szinten, ezért a fiataloknak akarok lehetőséget adni. Persze naponta hallom, hogy „iksz” azért nagyon jó, „ipszilonról” nem szabadna lemondani, „zé” ennyi meg annyi éve van kint, kell a rutinja – és így „iksz, ipszilon meg zé” öt-tíz éve válogatott, de mik az eredmények? Ezt pedig az edzőkollégák némelyike nem akarja tudomásul venni. Csinálhatunk úgy, hogy a magyar futballban minden rendben van, de ennek nincs értelme. Kritizálnak, ami nem baj, de azt nehéz elviselni, amikor azt teszik szóvá, hogy ez vagy az miért játszik, miközben az illető posztján egyszerűen nincs használható játékos! És tudja, mi a baj? Hogy több ilyen poszt van.
A mai keretben hány nemzetközi szintű játékos van?
Nagyon remélem, mindenki bebizonyítja, hogy megütheti ezt a szintet. Harminchét nevet írtam össze, ezek a játékosok azok, akik szóba jöhetnek, és akik jó eséllyel négy-öt év múlva is ott lehetnek a keretben. Tudom, ezen játékosoknak ma legfeljebb harmada nemzetközi szintű futballista, remélhetőleg hamarosan javul a helyzet. Soha nem állítottam, hogy nekem igazam van, de ahhoz ragaszkodom: valami mást kell csinálni, mint korábban. A változtatás helyességét az Újpest és az MTK pozitív példája is igazolja. Mert ami eddig történt, azzal sehová sem jutottunk…
Úgyhogy én támogatom a futballreformot!