Az élet megy tovább

Képes még rávenni magát a hajnali felkelésre?

Egyórányi engedményt kaptam Turi Györgytől, a mesteremtől, január óta nem hatra, hanem hétre kell járnom, ez még elviselhető.

És ugyanúgy napi két edzés, mint régen?

Ugyanúgy, a szerda kivételével, amikor csak egyet edzek. Viszont mindig futással kezdem a tréninget. Hiába, változnak az idők.

Mi a jó az edzésben?

– Az, hogy utána lehet jót enni, majd aludni. Ha előtte nem hajtanám ki magam, furdalna a lelkiismeret.

Február 19-én, fél év után az első versenyén kimondottan jó, 32.64 másodperces idővel nyerte meg az 50 mellet. Számított ilyen visszatérésre?

Igen. A rövid távokon könynyebb visszanyerni a régi formát.

Tavaly nyáron országos csúcsot úszott 50 mellen!

Na látja, 50 és 100 méteren még vannak tartalékaim. Kétszázon viszont már aligha ismétlem meg a 2:24.35-öt, amivel Sydneyben olimpiát nyertem.

A tavaly nyári, margitszigeti Európa-bajnokság óta szinte nem is edzett… Azért olykor le-lejártam úszkálni egy kicsit, meg aztán futottam, s a Szombat esti láz idején is napi három órát tréningeztem – igaz, hogy az tánc volt…

Mit kapott ettől a – hogyan is fogalmazzak? – bulvár jellegű műsortól?

Elképesztő ismertséget és remek baráti társaságot. S nem utolsósorban megtanultam táncolni.

Ismertséget?! Hát lehetett azt még fokozni? Hiszen nyáron, a Margitszigeten – úgy tűnt – egy ország ünnepelte.

Nézze, nekem ez a szakterületem, Phoenixben ezt tanultam az egyetemen. Szóval a margitszigeti úszó Európabajnokság maximális nézettsége a csúcson hatszázezer fő volt. Ezzel szemben a táncshow-t alkalmanként két és fél millióan látták.

Ez normális?

Nem, de ilyen világot élünk. A minap néhány kislány odajött hozzám autogramot kérni: „Nini, a táncos néni!” Fogalmuk sem volt róla, hogy én valójában úszó vagyok, akkor születtek, amikor én Sydneyben olimpiai bajnok lettem…

Apropó, együtt maradt a táncos kompánia?

Hetente legalább egyszer eljárunk egy salsa klubba, nemrégiben közös wellnesshétvégére utaztunk el, még Czene Attila – akivel ugyanazt az egyetemet látogattam Phoenixben – is ott volt Petrával, a menyaszszonyával, pedig ők a rivális műsor győztesei.

Melyik a kedvenc tánca? A sztenderdeket szeretem, talán a slow fox a kedvencem, de a keringőt is imádom. Érdekes, régen csak úgy mozogtam, vonaglottam a zenére, ha elmentünk bulizni, most mihelyt felcsendül egy szám, azonnal automatikusan rögzíti az agyam, hogy ez csa-csa-csa, szamba, netán tangó, és elkezd járni a lábam…

Azt már tudjuk, mit kapott a tánctól, de mit kapott Amerikától?

Jó diplomát, egy idegen nyelv készségszintű ismeretét, s olyan pozitív szemléletet, amely átsegít a nehézségeken.

Ennek a jótékony hatását már tavaly nyáron is tapasztaltuk, amikor a Szigeten úgy örült a három Ebbronznak, mintha három olimpiát nyert volna. Úgy is örültem. De tudja, kitől tanultam rengeteget ezen a téren? Valamelyik amerikai úszótól? Nem egészen, hanem a példaképemtől, Alekszandr Popovtól. Már Athén előtt is ismertük egymást, de ott – amikor semmi sem sikerült neki – odamentem hozzá beszélgetni. Egy óra lett belőle, láttam, hogy nem törte össze a kudarc, nagyon őszintén magyarázta, hogy semmi sem történt, az élet megy tovább. „Take it easy!” – mondta, és úgy is tett, láttam, gondolatban már valahol másutt jár. Hát így vagyok én is. A melbourne-i vébé nem fért bele, de jó lenne kitenni magamért Debrecenben, majd Pekingben, a negyedik olimpiámon. De ha nem sikerül, az sem tragédia. Amit eddig elértem, már senki sem veheti el tőlem…