Egy profi amatőr

(Történt, hogy tavaly április 6 án, az incshoni – ez Szöul egyik külvárosa – légikikötőben An Hjun Szu édesapja hatalmas pofonnal hozta a minneapolisi világbajnokságról a lehetséges tizenkettőből hét aranyéremmel hazatérő dél-koreai küldöttség egyik főnökének tudomására, hogy nincs kibékülve azzal a bánásmóddal, amelyben fiát részesítik. A hírügynökségek akkor csak annyit közöltek, hogy a szövetség egyik vezetője volt a szenvedő alany. Egy éve furdalt a kíváncsiság, ki lehetett az illető. Amikor felvetem a kérdést a professzornak, a középkorú férfi a keleti emberek szemérmességével süti le a szemét, s úgy préseli ki magából: „Én…” Majd kisvártatva hozzáteszi: „Ha létrejön az interjú Annal, kérem, ezt a kérdést ne feszegesse!” Létrejött, és nem

feszegettem. Csak egy kicsit…) Torinóban a harmadik olimpiai bajnoki címének megszerzése után roppant készséges volt, most viszont nem. Miért?

Képzelje magát az én helyembe. Akárhol versenyzünk a világban, mindenütt meg akarnak szólaltatni. Torino óta úgyszólván nincs egy nyugodt percem sem. Ezért kértem, hogy csak a világbajnokság befejeztével beszélgessünk.

Hát ez az. Attól tartottam, hogy miután éppen az ön hibája következtében pont nélkül végeztek háromezer méteren, s emiatt elbukták a csapataranyat is Kanadával szemben, nem fog szóba állni velem.

Ami azt illeti, pocsék a hangulatom. De hát vannak kötelezettségei is az embernek.

Olvastam, hogy kétfelé szakadt a dél-koreai válogatott, az egyik társaságot az ön edzője, Pak Sze Vu irányítja, a másikat Szong Je Kjun. Miért?

Két világhírű műhely működik Dél-Koreában, az egyik a szöuli Nemzeti Testnevelési Egyetemen – ahol negyedéves hallgató vagyok, s ahol Pak úr dolgozik –, a másik a dankooki Testnevelési Egyetemen, amelynek Szong úr a vezetőedzője. Tagadhatatlan, hogy a két intézmény, a két szakosztály között nagy a rivalizálás.

Állítólag az ön apja éppen azért különbözött össze az egyik vezetővel tavaly ilyenkor az incshoni reptéren, mert saját honfitársai próbálták megakadályozni önt az összetett világbajnoki cím megszerzésében.

Ha lehet, beszéljünk másról…

No, jó… Miért éppen a rövid pályás gyorskorcsolyázást választotta?

Nyolcéves voltam, néztem a tévében a lillehammeri téli olimpia versenyeit. Akkor szerettem bele a short trackbe, honfitársam, Csae Dzsi Hun győzelme hatására.

Olyannyira beleszeretett, hogy – úgy hírlik – napi tíz órát edz. Igaz ez?

Nem igaz, csak nyolcat. A maradék kettőben a mozgásom videofelvételeit elemzem.

Mi a dél-koreai short trackesek titka?

Egy titok nincs, több van. Először is az ázsiai mentalitás, ugyanis szerintem sokkal jobb a monotóniatűrésünk, mint az európai és az észak-amerikai korisoknak, gyakorlatilag mindent kibírunk. Másrészt nem hinném, hogy akad olyan vetélytársunk a mezőnyben, aki nálunk többet edzene. Harmadrészt a két hazai fellegvár olyan eszeveszett módon vetélkedik egymással, hogy ez hozza ki belőlünk a maximumot.

Sok pénzt keres?

A Világkupa-versenyek pénzdíjasok, de ebből nem lehet meggazdagodni. A dél-koreai államtól kapok támogatást, reklámszerződéseim viszont nincsenek.

Amatőr vagy profi?

Amatőr vagyok, nappali tagozatos a szöuli testnevelési egyetemen. De nincsenek anyagi gondjaim.

Mihez kezd, ha elvégzi az egyetemet?

Folytatom a rövid pályás gyorskorcsolyázást. A 2010-es vancouveri olimpiáig mindenképpen, de az is lehet, hogy még tovább. A short track a szerelmem, legalábbis azon sportágak között, amelyeket művelek. Még akkor is, ha most itt, Pesten – ahol két éve már jártam versenyen – nagyon elszúrtam a háromezer métert.

És azok között, amelyeket csak néz?

Hát persze, hogy a futball.

Látta szombaton…

…Pak Dzsi Szung két gólját a Bolton ellen? Még szép!

Ne vegye zokon, de ki a népszerűbb sportoló kettejük közül Dél-Koreában?

Pak. Már csak azért is, mert nekem is ő a kedvencem…