Ritka mifelénk, hogy az edző egyetlen egy mondattal a helyére tegye a vereséget. Csak elvétve fordul elő, ám amikor megtörténik, máris kevésbé bosszantó a vereség.
Mint most, a horvátoktól elszenvedett.
Melbourne-ben, vízilabdában.
Kemény Dénes szinte kérdés nélkül mondta a lefújás után, hogy nemigen érzékeli, mi az oka annak, hogy a világbajnokság meccsein nem köszöntek vissza sikerrel az edzésen unalomig ismételt elemek. „Hiába gyakorolunk bármit, ha a végén nem jó a lövés” – mondta a kapitány – ismétlem – azonnal. Jó magyar módi szerint széttárhatta volna a kezét, mutogathatott volna a bírókra (pólóban ez mindig kézenfekvő), a horvátok keménykedésére (ez sem falrengető újdonság), mondhatta volna, hogy a nemzetközi vezérkar vadonatúj nemzetet akart a trónra (a vágy nehezen cáfolható), ám inkább a saját portáján söpröget.
Ahogy a bírók esetében azt tartja megoldásnak, ha a csapat úgy játszik, hogy ne szólhasson közbe a részrehajlás, most is sietett leszögezni, hogy önmagunkat vertük meg. Hogy miért, nos ez az, amit – mint idéztük – nemigen érzékel… Magyarán, nem tudja. Legalábbis egyelőre.
Hogy kideríti, az szinte bizonyos, ám akármilyen furcsa, éppen az teszi elviselhetővé a vereséget, hogy fogalma sincs róla. Ettől emberi a történet. Mindennapi. Elviselhető. Ettől emészthető meg könnyebben. Mert ugyebár a kapitány nincs egyedül. Vagyunk jó néhányan, akikkel előfordult már, hogy mindent megtettünk valamely szent ügyért, mégsem értünk célba. Csak álltunk ott leforrázva, tehetetlenül, dühösen, nem értve, hogy miért is nem sikerült.
Aztán később vagy kiderült az ok, vagy nem, az viszont biztos, hogy többek csak úgy lehettünk, ha magunkban kerestük az okokat.
Mert azt sejtettük, hogy ott kell lennie.