Jól van?
Jól… Pontosabban, most már jobban. Szép az idő, kisütött a nap, ez nálam mindig más megvilágításba helyezi a történteket. Ami a lényeg, nincs bennem szorongás, nincs bennem görcs. Ami persze nem jelenti azt, hogy napirendre tértem volna a Melbourne-ben történtek fölött.
Elnézve az úszóvilágot, látva a melbourne-i versenyeket, egyértelmű, hogy aki döntőt fog egy világbajnokságon, az nagyon jó úszó, függetlenül a helyezésétől.
Így is nézhetjük, ami velem történt, de ez túl egyszerű lenne, én nem engedhetem meg magamnak. Egyszerűen azért, mert én nem csupán nagyon jó úszó vagyok, hanem voltam már a legjobb is, ezért más, magasabb a mérce nálam. Aki profi sportoló, annak a gondolatait, az érzelmeit is tudnia kell rendezni a legfontosabb pillanatokban, ha pedig nem sikerült, az a feladata, hogy rendet tegyen magában. Most ezen vagyok.
Optimista?
Persze. Eszembe sem jut például, hogy feladjam a négyszáz vegyest az ötödik hely miatt. Ahhoz túl sok munkám fekszik benne, ez egyértelmű. Ezzel együtt sokat jár a fejemben a kétszáz vegyes is, elvégre Európa-csúccsal bronzérmes lettem, s ez azt jelzi, érdemes erre is figyelnem.
Nagyon félt Phelpstől?
Féltem. Itt nincsenek fokozatok. De nem csak Phelps jelenléte töltött el szorongással a verseny előtt, a többieké is. Lochte a négyszáz vegyes döntőjének időpontjában világcsúcstartó, világbajnok volt 200 háton, Mellulinak nyolcszáz gyorson volt már aranya, Marin pedig
legyőzött a télen, a rövid pályás Európa-bajnokságon. Nagyon rám ült az egész, nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel.
A félelem nem szégyen, emberi dolog…
Ez így van, de aligha véletlen, hogy többnyire akkor emlegeti mindenki, amikor legyőzte. Nekem Melbourne-ben nem sikerült túllépnem rajta, legközelebb sikerülnie kell, nem lehet más a cél.
Mi a recept?
Nincs recept. Ami engem illet, úgy tervezem, sokat beszélgetek majd okos emberekkel, nem csak pszichológussal, másokkal is, biztosan jutok majd valamire. Nem vagyok a mélyponton. Erő kell, hogy visszakapaszkodjam a régi helyemre, most pedig gyűjtöm az erőt. Ez a dolgom.
Nem lehet, hogy a külvilág, az elvárások teszik önre a terhet, s az esete egyszerűbb, hétköznapibb, mint hisszük?
Ha azt veszem, hogy a legtöbb ember volt már hasonló helyzetben, mint én, csak éppen nem a nyilvánosság előtt csatázott önmagával, akkor nem olyan nagy ügy az enyém. De, mert rólam van szó, nekem kell egyről a kettőre jutnom. A kívülállók csak megerősíthetnek vagy gyengíthetnek. Ami bennem volt és van, annak úgy hetven százalékban én vagyok az oka, így a felelőssége is az enyém annak, hogy túljussak a mostani állapotomon.
A különféle internetes fórumokból kiderül, mindenki ön mellett van, senki sem kárhoztatja azért, mert ötödik lett.
Ez jólesik, de ha jobban megnézi, a hozzászólók alapvetően Phelps ellen beszélnek, kételkednek a sikerei tisztaságában. Ha utolsó lett volna, és én nyerek, akkor azért előkerültek volna az irigyeim is.
Vannak?
Persze. Kinek nincsenek?
Meddig pihen?
A jövő héten még mindenképpen, utána azonban valószínűleg lemegyek az uszodába. Edzeni kell. Nyáron jön a magyar bajnokság, produkálnom kell, ne feledje, én mindenekelőtt a Kőbánya SC úszója vagyok.
Ugyancsak a nyáron, Párizsban hatalmas úszógála lesz. Elindul?
Nem. Decemberig, a debreceni rövid pályás Európa-bajnokságig csak edzeni fogok. Ez a legjobb módja annak, hogy túltegyem magamat a Melbourne-ben történteken, a monotónia most jól jön, segít abban, hogy nyugvópontra kerüljenek bennem a dolgok. A debreceni verseny viszont már bevallottan fontos állomás lesz a pekingi olimpia előtt.
Nem nyomasztja, hogy ön úgymond a magyar úszósport? Az esernyő, aki alá odaállhatnak a kevésbé sikeresek?
Jó lenne, ha többen és többször nyernének közülünk, de nincs gondom azzal, hogy, kis túlzással, én tartom el nálunk a sportágat. Ez a sikereim egyik oldala, ha úgy tetszik a felelőssége, vállalnom kell.