Senki nem ért semmit. Teljes a döbbenet. Talán még a lengyelek és az ukránok sem hiszik el, hogy az ölükbe hullott a 2012-es futball Európa-bajnokság. Az eufória teljes, okkal állapítják meg mindkét országban, hogy új világ kezdődik – a fejlesztések kora.
A magyar pályázat atyjai lázasan kutatják a magyarázatot. Nem csupán arra, hogy miért nem kaptunk egyetlen szavazatot sem, arra is, miként előzhette meg a néhány hete még teljesen leírt lengyel–ukrán pályázat az olaszokét. Történetek, esetek kerülnek elő a távoli és a közeli múltból, mindahány azt bizonygatja, hogy a döntés pillanatáig nekünk állt a zászló.
Szerényebben: nekünk – is.
Mint amikor a sportoló az edzésen folyamatosan remekel, aztán a versenyen, élete nagy viadalán leég. A könnyeivel küszködik, mentségeket kapar össze mindenhonnan, magyarázkodik, mentegetőzik. Mert tudja, hogy csak a bukására emlékeznek majd – az edzésmenőket ugyan miért rögzítenék az évkönyvek?
A legkézenfekvőbb magyarázat homályos, de cáfolhatatlan: valami történt a háttérben…
Hogy mi?
Nagy kérdés.
A bennfentesek vagy tényleg nem tudják, vagy a jogi következményektől félve maszatolnak. A lényeg egyszerűbb. Ha valóban bennfentesek, akkor a tudatlanság éppen akkora hiba, mint az, ha ismerték a siker útját, mégsem léptek rá. Ahol a meggyőzés szokatlan, az illemkódexekben nem rögzített, a nyilvánosságra semmiképpen nem tartozó módszerei vezetnek az üdvösséghez, ott azokkal kell élnie annak, aki az egyről a kettőre akar jutni.
A piac törvényei mindig erősebbek a morális igazságnál.
Európa nem kért belőlünk, de attól még újjáépíthetnénk a futballt. A játék szellemi és gazdasági infrastruktúráját rendezési jog nélkül is megteremthetnénk. Csendben, minden különösebb felhajtás nélkül.
Csak úgy, magunknak.
Ha tényleg fontos.