Séták Lajoskával

David Wallechinsky a téli olimpiák krónikája című alapművében a Lake Placid-i játékok jégtáncversenyéről: „A kilenc pontozóból négyen hozták ki elsőnek a szovjet párt (Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov), négyen a magyart. A kilencedik bíró, Brenda Long nem vállalta el a döntés ódiumát, mindkét táncospárt az első helyre tette. Ez azt jelentette, hogy a helyezési számok összege dönti el az aranyérem sorsát. A szovjet pontozó, Igor Kabanov Regőczyt és Sallayt a harmadik helyre tette, nemcsak Linyicsukék, hanem Irina Mojszejeva és Andrej Minyenkov is megelőzték nála a magyarokat – ez eredményezte Linyicsukék győzelmét, hiszen nekik 13, Regőczyéknek pedig 14 helyezési számuk lett. Az eredményhirdetést hatalmas tüntetés kísérte, az amerikai közönség a magyarok élénk, magával ragadó stílusát díjazta a szovjetek avítt, tradicionális jégtáncával szemben.”

Fájó seb még Lake Placid?

Mintha minden tegnap történt volna. Édesanyám ott volt a nézőtéren, ő mesélte, hogy az amerikai szurkolók le akartak hömpölyögni a lépcsőkön, be a jégre, annyira fel voltak háborodva. A biztonsági emberek alig tudták visszatartani őket. Azt tudja, hogy Lord Killanin, a NOB akkori elnöke az olimpia szégyenének nevezte, hogy nem mi győztünk? De hogy a kérdésére válaszoljak: ha nem is sajog már a seb, sohasem heged be igazán.

Mennyire határozta meg a további életét az önökkel esett rettenetes méltánytalanság?

Bandi, azaz Sallay András nevében nem beszélhetek, de én akkor kezdtem meg keresztes hadjáratomat a pontozói manipulációk ellen. 1996-ban a Nemzetközi Korcsolyázószövetség edzői bizottságának elnöke és a jégtánc szakbizottság vezetője lettem, én találtam ki az úgynevezett „random system”-et, vagyis, hogy a pontozók közül kisorsolják, kinek a pontszáma lesz az érvényes. Persze ehhez kellett a Salt Lake City-i játékok botránya is, amikor Jamie Salé és David Pelletier csak utólag kapott aranyérmet Jelena Berezsnaja és Anton Sziharulidze mellett. De ha már Lake Placid szóba került, Bandi évekkelkésőbb kiderített még valamit…

Mit?

A szovjet küldöttség matematikusokból álló teamet is kiutaztatott az olimpiára, hogy olyan megoldást dolgozzon ki, amellyel szoros verseny esetén lehetőleg feltűnés nélkül biztosítható honfitársaik győzelme. Ők számították ki, hogy Kabanovnak a harmadik helyre kell tennie bennünket a szovjet aranyéremhez...

Még szerencse, hogy ma már ilyesmi elképzelhetetlen...

A pontozásos sportágakban sohasem várható el a teljes objektivitás.

Persze a három évtizeddel ezelőtt történteknél van aktuálisabb kérdés is: hogy van?

Szerdán kijöhettem a kórházból, ezért azt kell mondanom, hogy a körülményekhez képest jól. Most, amikor beszélgetünk, éppen egy hét telt el a balesetem, a combnyaktörés óta.

Újra meg újra felfedezem a természet, az emberi test csodáit...

Mire gondol?

Tudja, mekkora öröm az, ha az ember egyedül is fel tud öltözni, ha a sérült lábával meg tudja emelni a paplant, ha nem az ágyban

kénytelen ebédelni, hanem az asztalnál ehet?! Most már egész nagy sétákat is lebonyolítok Lajoskával... Ha nem vagyok indiszkrét, Lajoska kicsoda? Lajoska a járókeretem, tudja, a kórházban így szólítják. Elgondolkodott már azon, hogy elkerülhette volna-e ezt a balesetet, vagy törvényszerű volt?

Szerintem a Jóistennek mindennel van valamilyen szándéka, de azt még nem tudtam megfejteni, hogy az én lábtörésemmel mi volt... De előbb-utóbb erre is rájövök. Lehet, hogy csak én érzem így, de mintha manapság, amikor „csak” egy televíziós vetélkedő zsűrijében formál véleményt hétről hétre, sokkal jobban ismeri az ország, mint amikor a világ legjobb jégtáncosa volt. Nem tudom, de szerencsére engem most már három évtizede nagyon szeretnek az emberek. A piacon azelőtt is megszólítottak, sőt, meg is simogattak, persze most már többnyire az idősebbek, akik szemtanúi voltak a hetvenes években elért sikereinknek. A Sztárok a jégen annyit mindenképpen használt a népszerűségemnek, hogy most már a fiatalok is tudják, ki vagyok. Hogy tudják?! A két lányom meg a fiam egyenesen odavan önért! Teljesen kétségbeestek, amikor megtudták, hogy eltörte a combcsontját... Ez igazán jólesik, de nem tulajdonítok neki a kelleténél nagyobb jelentőséget. A bulvársajtó és a televízió már csak ilyen, egy pillanat alatt hihetetlen ismertséget hoz az embernek, de nemcsak felemelni tud, hanem ejteni is. Ezért is fontos, hogy életünk során valamit letegyünk az asztalra, mert akkor nem leszünk kiszolgáltatva a médiának.