A századikra hangolva

Emlékszik még az elsőre?

Az elsőt sohasem felejti el az ember – mondta nevetve Talmácsi Gábor. – Nekem még fényképem is van róla. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, hogy ott lehetek a szuzukai boxutcában a világ legjobb versenyzőivel. A nagydíj persze felejthető volt, utolsó előttiként értem célba, de végül is a mondás is úgy tartja: utolsókból lesznek az elsők.

Ez a hetedik éve a világbajnokságon, és a hét végén teljesíti a századik futamát. Különleges helyet foglal el a szívében ez a verseny?

Hát persze! Nagy érzés száz futamot lehúzni itt, de nemcsak én gondolom így. Már a fél világ tudja, hogy ez lesz a századik vébéfutamom. Gondoskodtunk is, hogy ne feledkezzenek meg róla: csináltattunk külön matricát a motorra, és az ülésre ragasztjuk. Egy nagy százas lesz a középpontban, meg két kockás zászló.

A százas jubileum adott alkalmat a számvetésre?

Furcsa, hogy ezt kérdezi. Éppen a minap számoltuk össze a menedzseremmel, Stefano Favaróval, hogy a százból – pontosabban a kilencvenkilencből, hiszen eddig csak annyi volt – nyolcszor nem értem célba. Háromszor esés, ötször technikai hiba miatt. Elképzelhető, hogy nem jutott eszünkbe az összes be nem fejezett versenyem, de nem lehetett sokkal több. Érdekes volt újra végiggondolni, hogy az eddigi futamaim közül hányszor kínlódtam, illetve hányszor motoroztam felszabadultan.

Melyikből volt több?

Több rossz versenyem volt, mint jó, de szükség volt rájuk a rutingyűjtéshez és a későbbi sikerekhez.

Van valami, amit másképpen csinálna, ha a soron következő nem a századik, hanem mondjuk a tizedik alkalom lenne?

Ha a jelenlegi eszemmel, az évek alatt összegyűjtött tapasztalat birtokában most ülnék ott a Racing Service-nél, akkor biztosan másképp szerződnék, és azóta talán világbajnok lennék. Ám az az igazság, hogy az idő tájt nemigen adódott egyéb lehetőségem. Úgy érzem, az adott körülmények között mindig a legjobb döntést hoztuk.

Van valami, amit tüskeként hordoz magában?

Ha tüskeként nem is, de van valami, amit nem értek, és így utólag fáj egy kicsit. Itt a világbajnokságon úgy működnek a dolgok, hogy ha az ember nagyot villant, akkor általában kap ajánlatot a nagyobb csapatoktól. Én kétezeregyben keleti versenyzőként többször voltam a top tízben, mégsem keresett meg senki. Persze az is igaz, hogy mi sem kerestünk mást, hanem az Italjetet választottuk. Ha akkor nem így döntünk, talán másként alakul a pályafutásom.

Az eddigi legemlékezetesebb versenye?

A két évvel ezelőtti asseni viadal. Az vérbeli küzdelem volt, nyolcan gyilkoltuk egymást folyamatosan, és nagyon intelligens csata zajlott, nem alakultak ki veszélyes helyzetek, vigyáztunk egymásra. És persze a végén én nyertem. Azt hiszem, az volt eddigi pályafutásom legférfiasabb, legvagányabb győzelme.

Mi volt a legfontosabb, amit az elmúlt több mint hat év alatt megtanult?

Sokkal tudatosabban motorozom, mint régen, az viszont nem változott, hogy most is az okok keresésének rabja vagyok. Ha valaki gyorsabb nálam, tudni akarom, hogy miért, ha valaki jobban kanyarodik, vagy rajtol, elkezdem elemezni, mi lehet az oka. És ezekből nagyon sokat tanulok. Régen nem hasaltam jól a motoron az egyenesekben, most már jól megy, korábban nem tudtam elöl menni, most igen, egykor rosszul rajtoltam, most viszont jól – bár az Apriliával egyelőre szenvedek egy kicsit. Ja, és a legfontosabb: már nem vagyok az a durrbelebummpilóta, inkább kivárok, és akkor húzom a gázt, amikor tényleg kell.

Milyennek látja az esélyeit a hét végi, kínai viadalon?

Minden vágyam, hogy megnyerjem pályafutásom századik versenyét, de akkor sem fogok elkenődni, ha nem sikerül, hiszen elsősorban a bajnoki pontversenyre kell koncentrálnom. Két különböző motort raktunk össze erre a versenyre, az edzéseken kipróbálom, hogy melyik a jobb, és mindkettőből felhasználjuk azt az elemet, amellyel a lehető leggyorsabbak tudunk lenni. Aztán persze megpróbálok győzni.