Piros-fekete örömünnep

Tizenhat év hosszú idő. Ám Szolnokon mindenki élénken emlékszik arra, mi történt 1991 nyárelőjén. Akkor is minden kosárrajongó a Tiszaligeti Sportcsarnokba igyekezett, csakúgy, mint ezúttal. Ünnepelni jöttek, akárcsak most.

1991-ben beteljesedett minden szolnoki fanatikus álma: bajnok lett az Olaj.

Most is ezt akarta az egész város. Bár Pór Péter igyekezett elvonni játékosai figyelmét a közhangulatról, ez gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás olyankor, amikor maga az edző is tíz bilétát vásárolt a férfidöntő harmadik meccsét látni óhajtó ismerősei számára.

Mert ezt a mérkőzést mindenki látni akarta. Sokkal többen, mint ahányan beférnek a létesítménybe, legalább ezren kint rekedtek. Akik bejutottak, euforikus állapotba kerültek már egy órával a feldobás előtt, Szent Pétert hívták segítségül a hazai szurkolók egyik kedvenc nótájukban. A következő dalok már az 1991-es bajnokcsapat dicsőségét zengték, a hangulatra nehéz jelzőket találni, midőn a régi hősök Rezák László vezetésével felsorakoztak a bemutatásnál a jelenlegi kedvencek mellett. Aztán amikor „Berkics, a király” alattvalói féktelen tombolása közepette társaival levonult a parkettről, Cziczás László vezetésével az utódok felsorakoztak a döntő folytatására.

Persze a körmendiek nem azért érkeztek már egy nappal korábban, hogy statisztáljanak az Olaj másodszori megkoronázásához, s ebbéli törekvéseiket Vavra Péter azonnal mutatós ziccerpont formájában hozta a jelenlévők tudomására. Majd Trummer Rudolf elkezdte szórni a triplákat, s felerősödött a körmendi tábor hangja. Ám az Olaj B-közép is új erővel biztatta övéit, és a katarzis ígérete talán a játékvezetőkre is átragadt. Mindenesetre szembetűnő volt az első negyed 8:1-es faultaránya. A nyolcas számot a körmendiek neve mellett olvashattuk, és erre Patonay Imre és Fodor Sándor, a vendégek vezetői igyekeztek is felhívni a bírók figyelmét. Maradjunk annyiban: egy ilyen mérkőzésen nehéz megítélni, mi is történt pontosan.

A Szolnok nem engedte, hogy a vendégek ráérezzenek: van lehetőségük a győzelemre s ezzel a döntő folytatására, 18–2-es rohanással lezárták a finálé érdemi részét. A szünetről már azt kiabálva tértek vissza a hazai fanatikusok, hogy „húsz perc múlva bajnokok leszünk”.

Azok lettek. Megérdemelten.