Bill Shankly az egész futballvi lágot meghökkentette, amikor az 1974-es FA-kupa döntője után lemondott menedzseri pozíciójáról. A Mersey partján minden második ember gyászba öltözött – az Evertondrukkerek nem tettek így –, pedig ha tudták volna, hogy a legendás mester lelépésével a klub történetének legeredményesebb időszaka következik, biztos áldomást ittak volna egy korsó jóféle ale-lel…
Peter Robinson ügyvezetőnek nem kis munkájába került, hogy rábeszélje Bob Paisleyt – Bill Shankly segítőjét – a menedzseri állás elfogadására. Jellemző a klubot 1939-tól előbb játékosként, 1954-es visszavonulását követően pedig edzőként szolgáló Bob Paisley szerénységére és viszszafogott habitusára, hogy szinte önfeláldozásból fogadta el a más számára egy élet esélyét jelentő felkérést: „Csak arra az időre vállaltam el a menedzseri munkát, amíg a klubvezetőség megtalálja a posztra a legalkalmasabb embert.”
A legalkalmasabb ember persze Bob Paisley volt, akinek „ideiglenes” megbízatása kilenc évig tartott, s hamarosan új, hatalmas vitrint kellett vásárolni a klubszobába, mert egy idő után már nem fértek el a trófeák…
Kilenc idény – tizenkilenc serleg.
Az angol futballban sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt eredményesség…
Heti nyolc font fizetés, de csakis szezonban
Bob Paisley 1939. május 6-án szállt le a vonatról a liverpooli Exchange Station peronján, hogy évtizedekkel később új fejezetet nyisson a város és a klub történetében. Huszonöt fontos aláírási pénz fejében szerződtette a klub a gólerős csatárt, heti nyolc font lett a fizetése – de csak szezon közben, mert nyáron csupán hat fontot keresett hetente…
Borzalmas északkeleti Geordie-akcentusát még maguk a játékosok sem nagyon értették, pedig valamennyi sztárt ő szerződtette: mit is mondhatnánk annak a menedzsernek az éleslátásáról, aki Kenny Dalglisht, Graeme Sounesst és Alan Hansent hozta a klubhoz, s aki Ray Kennedyből, az átlagos támadóból minden idők egyik legnagyszerűbb bal oldali középpályását faragta?
Közben megmaradt annak a két lábbal a talajon álló, minden sztárallűrtől mentes, egyszerű embernek, aki mindig is volt. Phil Neal, a legendás csapatkapitány, négy BEK-győzelem hőse mesélte, hogy az 1977-es római kupagyőzelem másnapján, május 26-án a menedzser a következő szerelésben totyogott le a hotellépcsőn a közös reggelihez: szürke kardigánban, nemez házipapucsban, az egyik hóna alatt a reggeli Il Messaggeróval, a másik alatt pedig a BEKtrófeával…
Hatalmas egyéniségek, parádés mérkőzések
Az első BEK-diadal, az 1977-es siker óriási meglepetésnek számított. Mindenki a dán zsenivel, Allan Simonsennel, a három évvel azelőtt világbajnok német válogatott erősségeivel (Berti Vogts, Rainer Bonhof, Jupp Heynckes) és az új sztárral, Uli Stielikével felálló Borussia Mönchengladbachot tartotta favoritnak. Erre Paisley egész pályás letámadást vezényelt a Jimmy Case, Terry McDermott, Ian Callaghan, Ray Kennedy összetételű középpályássornak, s ezzel megfojtotta a németeket. (3–1).
Egy évre rá, 1978. május 10én szinte hazai környezetben, a Wembleyben verte meg 1–0ra a Liverpool a Kű Lajossal felálló FC Bruges-t. A győzelmet jelentő gólt a 64. percben a Celtictől 440 ezer fontért – akkori rekordösszegért – igazolt Kenny Dalglish lőtte.
Joe bácsi fantasztikus sorozata és távozása
A következő sikerre is csak 1981. május 27-ig kellett várni. A párizsi Parc des Princes Stadionban megint elég volt az üdvösséghez egyetlen gól, amely ezúttal Alan Kennedy nevéhez fűződött.
Ez volt tehát öt évad alatt a harmadik liverpooli BEKgyőzelem, s mivel Bob Paisley 1983 nyarán visszavonult, az 1984-es diadal már egy másik menedzser, Joe Fagan munkáját dicsérte.
„Uncle Joe” – aki 18 hónappal Bill Shankly előtt érkezett az Anfield Roadra, majd Bob Paisleyt is kiszolgálta az edzői stáb szürke eminenciásaként – tizenkét hónap leforgása alatt az angol klubfutball addigi legeredményesebb idényét produkálta, és megvalósította a „Treble-t”, ami legközelebb csak 1999-ben, Sir Alex Fergusonnak sikerült a Manchester Uniteddel: egy szezonban begyűjtötte a BEK-, az angol bajnoki és a Ligakupatrófeát. 1984. május 30-án a római Olimpiai Stadionban a hazai csapat, az AS Roma volt az ellenfél, s 1–1-es rendes játékidő, majd hosszabbítás után a tizenegyespárbajt 4–2-re nyerte meg a Liverpool. „Fagan’s treble was no trouble” – mondogatta mindenki azon a nyáron, s ki tudja, meddig szállította volna még a sikereket „Joe bácsi”, ha az 1985-ös brüsszeli trauma után nem mond le azonnal menedzseri posztjáról.
De ez már a klub történetének egy újabb fejezete…