Az élet nagy leckéket ad

„Most csak ülök a salátám felett, és vigyorgok. Úgy érzem, nagyon kerek a világ” – mondta Kovács Katalina duisburgi világbajnokság után néhány nappal egy étteremben üldögélve. Hogy milyen a fellegekben járni, azt már jó ideje tudja az olimpiai bajnok és immáron huszonháromszoros világbajnok magyar kajakos. A hullámok eddig csupán kétszer csaptak össze a feje fölött: 2004-ben, az athéni olimpiát megelőző időszakban, amikor Janics Natasával vívott meg az egyes indulás jogáért, no és az idén, amikor kiderült, hogy Janics elhagyja Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatát, borul a páros felállás, vagyis az elmúlt két esztendőben jól megszokott, sikeres séma.

Hogy mennyire zavarta meg a botrányosnak nevezhető összeveszés az ettől a pillanattól elsősorban az egyes indulásra összpontosító sportolót, arról tanúskodik a májusi Világkupán és a júliusi, pontevedrai Európa-bajnokságon elért eredménye. A 31 esztendős versenyző a szegedi Vk-n 1000 méteren a második, 500-on a negyedik helyet szerezte meg, míg Spanyolországból két ezüsttel térhetett haza egyesben.

Hogy mi történt ezután?

„Nyeltem egy nagyot, és bár furcsa érzések kavarogtak bennem, itt belül valahogy tisztáztam a történteket – mutatott a szívére Kovács Katalin. – Úgy éreztem, nincs miért szégyenkeznem, és bár kaptam éles kritikákat, nem gondoltam, hogy bármivel el kellene számolnom. Felesleges volna tagadni, a csapaton belül történt változások, a bizonytalanság igenis megzavart, de méltatlan lenne erre fogni az ezüstöket. Profi versenyző vagyok, tudnom kell a negatív hatásokat

f e l dolgozni, alkalmazkodni, talpra állni. Azt hiszem, ezek kulcsszavak a pályafutásomban.”

És Kovács Katalin feldolgozott, alkalmazkodott, talpra állt.

Nagy elánnal vetette bele magát a világbajnoki felkészülésbe, figyelt rá, hogy azt a bizonyos lelki töltetet ne aprózza el azért, mert valójában még mindig csak formálódóban van az egész csapat.

„Az Európa-bajnokságot követően eldőlt, hogy négyesben Patyi Melinda helyét Benedek Dalma veszi át, vagyis pont került egy még kérdőjeles ügy végére – emlékezett vissza. – Májusban ésjúniusban sok minden foglalkoztatott bennünket, én a kontinensviadal után igyekeztem elsősorban az egyesre összpontosítani. Rengeteg pályát mentem az edzéseken, ami igazán jót tett nekem, elsősorban ezeknek a tréningeknek köszönhetem az aranyakat.”

Hogy mi a különbség a 2002-es, a 2003-as és az idei duplázás között?

„Eltelt négy év – rögzítette Kovács Katalin. – És bár több mint egy é v tizede indulok nemzetközi viadalokon, az idén értettem meg a rutin szó jelentését. Korábban a nagyok mindig a tapasztalatra hivatkoztak, de nem tudtam, miről beszélnek. Az idei első válogatón azonban ráéreztem. Nehéz szavakba önteni, egyszerre él benned az izgatottság és a nyugalom.”

Kovács Katalin szerint ehhez az kellett, hogy az élet feladja neki a maga nagy leckéit.

„Bár sportolóként úgy érzem, némiképpen burokban nőttem fel, az athéni olimpia előtti történések vagy az idei eset mindenképpen színesíti az életemet – magyarázta. – Megkapoma magam kis leckéit, amelyekből mindig tanulok valamit. Az olimpia előtt azt hittem, nem álmodom nagyot azzal, hogy egyesben szeretnék indulni. Az élet rám cáfolt, ahogyan most is egy jól működő mechanizmus bomlott fel, újabb kihívás elé állítva. A vicces az egészben: úgy ment szét ez a páros, hogy Natasával az idén egy percet sem lapátoltunk együtt.

A válás körüli kérdésekkel, a kibontakozással Kovács Katalin igyekszik nem foglalkozni, ő úgy tudja, a szövetség vezetői hamarosan tárgyalnak a helyzetről.

„Őszintén megmondom, nem foglalkoztat a párossal kapcsolatos vita – folytatta. – Természetesen vannak álmaim a jövőt illetően, aztán majd kiderül, hogy úgymond mit szerethetek a következő évben. Most az a legfontosabb, hogy a pihenésre szánt egy hónapban feltöltődjek. Ez nem motivációs hiányt jelent, az őrült tempót tényleg alaposan ki kell pihenni. Ez a periódus egyébként kicsit más az életemben, mint amit eddig megszoktam. A pekingi olimpia közeledte egyelőre nem tesz izgatottá, pedig nagyon gyorsan elröppent ez a három év. Most inkább némi melankóliát érzek. Megijeszt a gondolat, hogy időben már kifelé haladok, hogy közeledik a pillanat, amikor le kell tennem a lapátot. Húsz éve kajakozom, nagyon szeretem ezt az életet az edzőtáborokkal, az utazásokkal, a fáradalmakkal, együtt. Nem az aggaszt, hogy egzisztenciálisan mi lesz velem később, sokkal inkább a hiánytól tartok. És bár még benne élek, a búcsú gondolata már előre nagyon fáj.”