Kilépni az állóvízből

Mire gondolt, amikor Gera Zoltánt egyszer csak elgázolta, felborította a török kapus az isztambuli Európa-bajnoki selejtező hatvanharmadik percében? Mire gondolt, amikor Gera Zoltánt egyszer csak elgázolta, felborította a török kapus az isztambuli Európa-bajnoki selejtező hatvanharmadik percében?

Arra emlékszem, hogy odaszaladtam Priskin Tamáshoz, és összepacsiztunk, ahogy ilyenkor szokás – mondta a DVSC-TEVA négyszeres válogatott középpályása, Dzsudzsák Balázs. – Örültünk, ujjongtunk mind a ketten, hiszen olyan pillanathoz érkeztünk az isztambuli stadionban, amelyre nemcsak mi, hanem a szurkolók is régóta vártak. Egy félelmetes hírű ellenféllel szemben tétmeccsen juthattunk vezetéshez, egyúttal győzelmi esélyhez. Aztán minden másként alakult. Nem is tudtuk felfogni, mit akar, mit magyaráz a bíró. Valóban nem lehetett könnyű a pályán feldolgozni, amit a skót bíró előadott.

Amikor közelebb mentem a török kapuhoz, azt hallottam, hogy Gera Zoltán angolul magyarázza a skót bírónak, uram, én a West Bromwich Albionban játszom, ott és mindenhol büntetőt szoktak adni ilyenkor. És erre mit hallok: a bíró megfenyegeti Zolit, hogy biztonsági embert, vagy ha kell, rendőrt hív be a pályára, hogy kivezessék, ha nem hajlandó leballagni a kiállítás miatt. Hihetetlen pillanat volt.

Ma már nem kell napokig egy pólóban izzadni

Azért kíváncsi lennék, mi történt a magyar csapattal a tavaszi, norvégoktól elszenvedett négy nullás vereség óta, mert ott szétesett, eleve kudarcra ítélt együttes futballozott, Isztambulban pedig már volt tartása és esélye a meglepetésre.

Való igaz, úgy utaztunk Törökországba, hogy meglepjük az ellenfelet. Arról beszéltünk a srácokkal, azért is kellene győznünk vagy legalább döntetlent elérnünk, mert a szurkolók megint mellénk álltak, és ha ne adj' Isten belefutunk egy súlyos vereségbe, majd mindenki azt mondja: tessék, volt két jó meccsük, semmi több, mire nagy a szájuk. Az olaszok és a bosnyákok elleni sikert követően megint emlékezetes estét akartunk szerezni. Hát sikerült, csak nem így terveztük. De a kérdésére válaszolva: ég és föld a különbség a tavaszi és az őszi magyar válogatott között, és most nem csupán az eredményekre és a mutatott teljesítményre gondolok.

Hanem mire?

Nézze, nem szeretném, ha magyarázkodásnak tűnne, amit most mondok. Szóval tavasszal még amatőr együttesnek számított a magyar válogatott. Nincs ezen mit szépíteni. A körülményeink méltatlanok voltak a nemzeti csapat hagyományaihoz. Sokszor napokig ugyanabban az átizzadt egyenpólóban kellett mászkálnunk. Aztán Tatán úgy készültünk a fontos meccsekre, hogy együtt ebédeltünk a kazahsztáni koronglövőkkel, a lett búvárúszókkal és még sorolhatnám. Ha külföldre mentünk, minimum háromszor szálltunk át, és a legrosszabb szállodába kvártélyoztak el bennünket.

Végh Zoltán megjegyzése lendített a játékon

Értem, amit mond, ám ettől függetlenül sem kellett volna egy négyest kapni a norvégoktól.

Ebben tökéletesen igaza van, de a körülmények akkor is fontosak. Ezt most éreztük igazán, hiszen minden megváltozott körülöttünk. Ha hétfő reggel elszakadt a papucsom, délre már ott volt az új. A dresszeket megtarthattuk, és Gödön, az ország egyik legpazarabb szállodájában irigylésre méltó körülmények között készülhettünk. Ismét rangja lett a válogatottságnak, úgy vannak vele a játékosok, jó lenne bekerülni a keretbe, helyet követelni a csapatban. Sajnos nem volt ez mindig így. Emlékszem, amikor Lothar Matthäus volt a kapitány, és amerikai túrára indult a nemzeti tizenegy, hányan mondták és üzenték, hogy betegek. Manapság már szó sincs ilyesmiről.

Ezért tudtuk megverni az olaszokat?

Abba a győzelembe sok minden belejátszott. Szerintem még az is, hogy Norvégiában a súlyos vereséget követően Végh Zoltán az öltözőben azt mondta a kapitánynak, esetleg taktikát, játékrendszert kellene változtatnunk. És Várhidi Péter bizonyára elgondolkodott ezen, hiszen azóta sokkal többet beszél a játékosokkal külön-külön is. Úgyhogy öröm a válogatottban lenni, és én az olaszok elleni meccs előtt egyfolytában azt mondogattam magamban: ki az a Massimo Oddo, és miért kellene nekem félnem tőle?! Elképesztően felhúztam magam a találkozó előtt, de így voltak ezzel a többiek is.

A fiatalos lendület viszi előre a nemzeti csapatot

Kívülről úgy tűnik, mintha nagyon jó barátok lennének mindannyian.

Azok is vagyuk! Tizennyolc, csaknem egykorú, azonos érdeklődésű fiatalember jött össze a válogatott keretben. Szeretünk együtt lenni, nincsenek klikkek, és a kiemelkedő képességű labdarúgóknak sem okoz gondot, ha ők cipelik a labdával teli zsákot. Egymásért is küzdünk, és persze azért, hogy a magyar futball hosszú idő után újra a legjobbak közé kerüljön.

Játsszunk el a gondolattal: ha most kezdődne az Eb-selejtező, akkor…

Éppen erről beszélgettünk Törökországban a buszon a többiekkel. A meccs után mindenki le volt törve, s egyszer csak azt mondta valamelyikünk, ha ezt a meccset megnyerjük, elcsíphetnénk a második helyet is. Szóval ha most kezdődne a sorozat, akkor lenne esélyünk. A bosnyák szövetségi kapitánynak pedig igaza lesz: a következő vébésorozatban továbbjutó helyen végezhetünk.

Nem lenne jobb, ha már most az Ajaxban futballozna?

De. Biztos, hogy sokkal jobb lenne, és nem elsősorban a pénz miatt, hanem mert itthon lassú az iram a meccseken. A magyar futballnak ilyen szempontból még mindig hatalmas a lemaradása. Igazi állóvíz ez, amelyből nem könnyű kilépni. De mi, fiatalok megpróbáljuk, mert ez az egy lehetőségünk van az előrelépésre. Küzdeni, nyerni és sikeresnek lenni.