Egy legenda halála

Azért az is jelez valamit, ha egy másodosztályú bajnoki után több hozzászólás jelenik meg az interneten, mint más sportágakban egy egész esztendő alatt.

Persze ehhez a Fradi kell, az egyetemes magyar sport, futballtörténelmünk fellegvára – no meg az, hogy a zöld-fehérek olyan produkcióval rukkoljanak ki, mint amilyet Kecskeméten lehetett látni a csapattól. Sőt! Nem is kellett látni, az eredmény mindent elárul. 0–4. Szégyen. Borzalom. Csőd. Van lejjebb?

Régóta érezni lehetett, ez a bizonyos fellegvár recsegropog, félő, szombaton kora délután végérvényesen összedőlt. „Utálom, a Fradit, de most sajnálom” – a megannyi kárörvendő, a névtelenséget kihasználva mocskolódó hozzászólás közül egy igazi ferencvárosinak talán ez lehetett a legfájdalmasabb. Mert igaz, a legtöbb szurkolóval fénykorában ez a klub dicsekedhetett, de első számú közellenség volt a rivális hívek körében. Ebben szerepet játszott a Fradi sikerei keltette irigység ugyanúgy, mint a zöldek gyakori pökhendisége által gerjesztett ellenszenv. S ebből lett 2007 őszére a sajnálkozás – vagy a gúnykacaj.

Kecskeméten ugyanúgy kinevették a Ferencvárost, mint a nézők a tatabányai U19-es selejtezőn az eredmény közlésekor (csak a fiatalok egyik edzője, Józsa Miklós nem kacagott, a volt Fradi-kapus az eredmény hallatán a tenyerébe temette az arcát…).

A hazudozás, az értékek folyamatos elfecsérlése, az egymást váltó vezetők alkalmatlansága kikövezte az utat a Bajnokok Ligájától, mondjuk a madridi Santiago Bernabéutól Kecskemétig. S a csőd szélén is egymást érték (érik) az érthetetlen döntések: miközben egyik nap azt hallani, nincs pénz, és mondjuk az utánpótlásedzők nem kapnak fizetést, és lassan ott tartanak, nem tartják meg a foglalkozásokat (ennek is a gyerekek innák meg a levét), másnap azt olvassuk, lengyel kapust meg chilei védőt vesz a klub – a józan, de szokás szerint az információktól biztonságos távolságban tartott szurkoló persze csak álmélkodik: ugyan miből?

Az FTC legendás krónikása, a néhány éve elhunyt Nagy Béla jutott eszembe. Meglehet, szentségtörés, de az motoszkált bennem: talán jobb, hogy ezt a kecskeméti megaláztatást már nem nézhette végig – aligha élte volna túl.